Nyomtákamagukét

1848-ig önálló magyar pénzkibocsátás nem létezett. Az idő tájt négyféle pénzt használtak. A Mária Terézia óta hivatalos úgynevezett konvenciósforint-rendszer alapját az ezüstforint és az annak kétszeresét érő tallér jelentette. Aprópénzek a – szintén ezüst – 3, 5, 10 és 20 krajcárosok voltak; 60 krajcár tett ki egy forintot. Az évszázadok óta vert dukát aranypénzek pedig a nemzetközi kereskedelemben játszottak szerepet. Az ezüst- és aranyérmékből 1830-tól kezdve magyar változatokat is vertek „madonnás” címerrel, latin körirattal. Ezüstre váltható papírpénzként – kizárólagosan az egész birodalomban – az 1816-ban alapított Osztrák Nemzeti Bank bankjegyei voltak forgalomban, 5, 10, 50, 100 és 1000 forintos címletekben.

Hogy mennyit értek? A napszám évente és évszakonként is változott, de átlag 30 krajcárnak már örültek a férfiak. Egy tanult városi hivatalnok vagy pedagógus évi 300–400 forintot, a tehetősebb vezetők 700–1000 forintot is megkerestek. 1848-ban még forgalomban voltak az 1811–1816 között kibocsátott inflációs bankjegyek és rézpénzek is, ezeket hívták váltóforintnak és váltókrajcárnak. Kevesebbet értek, de árfolyamuk szerint egy ezüstforintért stabilan két és fél váltóforintot adtak.