Kalmár János: Mások által

Tárlata címén kívül nem mondhatni, hogy sok segítséget adna látogatóinak a szobrász. A Francia Intézet honlapján olvasható rövid vallomás – „Amióta élek, úton vagyok. Mindig más kultúrákkal, más emberekkel találkozom, akik másságukkal váltak életem részeivé” – aktuálisan csalogató ugyan, ám a verbalitás szinte totális felszámolása (értsd: a kiállított alkotások alól, mellől már hiányoznak az alapinformációk, a mű címe, keletkezési éve) zavarba ejti a belépőt. Elsőre úgy érezheti magát, mintha egy félkész kiállításba csöppent volna, aztán azon bosszankodik, hogy mennyire magára hagyták. De ha már ott van a szabálytalanul sokszögű kiállítási helyiségben, mégis körülnéz, bámészkodik, s mind hálásabbá szelídül. A magával ragadó provokáció „áldozata” átélheti a valóságos utazások legizgalmasabb élményét. Azt, hogy az ismeretlen, tehát titokzatos helyre való megérkezés (a csodálkozással elegy diszkomfort idegenség) miként oldódik a meg- és ráismeréssel párhuzamosan. A röpke látogatásból hosszú, akár másfél–két órás szemlélődés, egyfajta belső utazás kerekedhet. Pedig a műtárgyak száma nem sok, a falakra ragasztott fényképekkel együtt sem éri el a félszázat. Első benyomásra tűnhet úgy, hogy a művész beismerő vallomást tesz: miközben az őt jellemző hosszúkás, az eget – a mindenséget – ostromló különleges technikával oxidált vagy festett fémszobrokat készíti, „munkaidején” túl, párizsi és pesti műhelyében titokban afrikai törzsek kis szobrocskáit mintázza. Nem sok idő kell persze annak felismeréséhez, hogy a szobrász a saját műveit az általa (vagy inkább családja által) gyűjtött eredeti afrikai népművészeti tárgyakkal, maszkokkal, termékenységre, potenciára büszke négerbarna faszobrocskákkal veszi körül. Mondhatjuk persze megfordítva is: „a Keletet jellemző meditatív gondolkodás” és a mindenek felett álló szellemi szabadság elkötelezettje ezúttal a régi-új alkotásait helyezi egy nyers, tiszta, mellé nem beszélő törzsi térbe. Ezzel a szokatlan bekebelező-ihlető-emlékeztető-töprengtető installációval mormolja fülünkbe a művészet örökkön aktuális ars poeticáját, amit szavakba József Attila öntött: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”