Épülőkulisszák

„Néha azt hallom, hogy Magyarországon kultúrharc zajlik. Azt gyanítom, hogy az egyes pozíciók körüli lökdösődés, a kultúrfilozófiák közötti hírlapi vita talán a modern élet megszokott rendjéhez tartozik” – mondta Orbán Viktor a Hagyományok Háza 7,5 milliárd forintból felújított épületének átadóján múlt csütörtökön. Nehéz nem mérhetetlen cinizmusként felfogni azt a tényt, hogy ugyanezekben az órákban jelent meg az „emberminisztérium” közleménye arról, hogy távozik a kultúrharc eddigi legfőbb céltáblája, Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója.

Április 26-án – egy nappal az új kormány névsorának ismertetése után – esett neki a párt hivatalos közlönyének tekinthető Magyra Idők Prőhlének, hogy aztán hónapokon keresztül heti, néha napi rendszerességgel támadja a korábbi fideszes nagykövetet, államtitkárt. A lapban megjelenő sorozatot kezdetben minden bizonnyal a szerző Szakács Árpád és köre, például Orbán János Dénes (a Magyar Idők kulturális rovatvezetője) személyes frusztráltsága táplálta, miszerint, dacára a nyolcéves fideszes kormányzásnak, még mindig nem sikerült a kultúra területén a „múltat végképp eltörölni”. Ebben szövetségesre találtak az alternatív magyar irodalom és történelem felépítésén munkálkodó Kásler Miklós emberierőforrás-miniszterben (lásd erről bővebben A hibát műhibára halmoznak című cikkünket a Fókuszban rovatban). A Prőhle elleni folyamatos támadás azonban aligha történhetett volna meg Orbán jóváhagyása nélkül. Kormányzati forrásaink nyáron már arról beszéltek, hogy pusztán az a kérdés, hogy a PIM igazgatója mikor és milyen feltételekkel távozik. Nem olyan egyszerű ugyanis egy kinevezett főigazgatót a közreműködése nélkül leváltani.

Az kezdetektől világos volt, hogy egyszerre nem lehet igaza a főigazgatónak és a kultúrharcosoknak. Ha Prőhle marad, akkor megkérdőjeleződik a liberális ellenség elleni küzdelem létjogosultsága, gyors bukásától viszont vérszemet kaptak volna a fejeket követelők. Orbán tehát – mindenkit bizonytalanságban tartva – húzta a döntést. Egy ponton már úgy tűnt, hogy Prőhle – és a józan ész – nyer. Orbán ugyanis Kötcsén csendre intette a kultúrharc szítóit. Pedig akkor a háttérben már javában folytak a tárgyalások a főigazgató távozásáról. Orbán úgy rúgta ki Prőhlét, hogy közben helyre tette a kultúrharcosokat is, világossá téve, hogy nem a „megrendelők” mozgatták a kezét. A hivatalosan közös megegyezéssel távozó Prőhle „eredményes munkáját” megköszönte, és „kiemelten hatékonynak” nevezte a minisztérium elbocsátó szép üzenete. Amiben hiba lenne cinizmust látni, sokkal inkább azt jelzi, hogy ha valaki fegyelmezetten tudomásul veszi, hogy ahol fát vágnak, hullik forgács, az a család tagja maradhat, és lehetőséget kap az emelt fővel távozásra, és akár a közéletbe visszatérés lehetőségére is.

Az européer diplomata távozásával egy időben belengették, hogy a szélsőséges, antiszemita kiszólásairól hírhedt, egykori magyartanár, Takaró Mihály kerülhet a patinás múzeum élére. Az a magát irodalomtörténésznek címző Takaró, akinek szellemi horizontja Wass Albertnél és Nyírő Józsefnél magasabbra nem kívánkozott és nem is emelkedett. Kérdés persze, hogy Orbán akar-e új fejezetet nyitni a kultúrharcban, márpedig Takaró kinevezése nyílt hadüzenettel érne fel.