Diktátorokévadja
„Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi az ember lelkét, gyűlöletbe rekeszti a világot, nyomorúságba és vérontásba masíroztat bennünket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. A gépek, a bőség korszakában még mindig szűkölködünk. A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg, szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet és mindennek vége” – ezeket az önkényúrhoz egyáltalán nem illő gondolatokat fogalmazza meg az Adenoid Hynkel egyenruhájába és bőrébe bújt zsidó borbély bőrébe is bújt Charlie Chaplin, afféle hitvallásként A diktátor (The Great Dictator) című, 1940-ben New Yorkban bemutatott filmjének záró szónoklatában. A Hitlertől alig négynapnyi és 1200 kilométernyi távolságban született Chaplin legendás háborúellenes története a Vígszínház színpadán kel új életre, s a Szellem rovat írása szerint nem is kell ki- és összekacsintás, hiszen Tománia az Tománia, semmiképp sem valami közeli, kényelmetlen hely, ahol a demokrácia bűzlik, a sajtószabadság vitatható. Elég, ha látjuk, hogy Chaplin/Hynkel/borbély szavai a XXI. században is érvényesek az általunk ismert világban.
