A Szerecsen

Hétköznapi – hétköznapi? – dráma – dráma?, inkább tragikomédia – közepébe csöppen a Rumbach Sebestyén utcai színház-szobába beülő. Érzelmi, érzéki, (alkohol)mámoros családi-munkahelyi história, pontosabban: szokásos históriák. Közös jövő tervezgetése, gyermekáldás, bizonytalanság létben és apában, hivatali idő utáni unalmas poharazgatás, kis szélcsapás, kétértelműen egyértelmű célozgatás, ugratás, szopatás. És megtörténik, ami meg szokott történni, kiderül, ami ki szokott derülni. Az alternatív előadásokon pallérozódott néző verbálisan egy meghökkentően nyers nő-férfi birkózásnak válik beavatottjává, amit visszafogott és találékony látvány ellenpontoz. A kezdeti feszély után mind felszabadultabban lehet rötyögni – egészen az előadás feléig. A drámai fordulat egy sárkányrepülő-baleset és egy életre kiható koraszülés: fájdalomcsillapítós lázálmok kísértenek, 3 fejű sárkányok, szerecsen csecsemőre vadászó bibliai alakok tűnnek fel, hiper- és szürrealista jelenetek váltják egymást, s a mindvégig a színen lévő öt brigádtárs-színész hátborzongató összjátékkal érzékelteti a túlélési küzdelmet és a nagy átértékelődést. Aki az előadás iránt érdeklődve akár csak egy interjút is olvasott az „intimszínház” elkötelezettjével, Baksa Imrével, az már sejthette azt, ami a darab láttán válik egyértelművé: a színész – magára ezúttal nem osztva szerepet – A Szerecsen írójaként és rendezőjeként végez önéletrajzi elemekkel spékelt, önsajnálattól mentes élveboncolást, s hoz létre brigádtársaival estéről estére egy felkavaróan emlékezetes előadást.