Nagyi projekt

Ha van egy kamerátok és egy magnótok, vegyetek fel mindent, ami a szemetek elé kerül. Ha nem láttok semmit, közelebb kell menni – szokta mondogatni a tanítványainak Wim Wenders. Természetesen kevesen fogadták meg a tanácsát, mert a legtöbben a nagy stúdiók jól előkészített projektjeiben, a nagy formátumhoz illő nagy büdzsében, a nagy bevételben gondolkodnak. De vannak kivételek, és a kivételes helyzetekből olykor kivételes filmek születnek. Három, harminc körüli fiatalember, egy német, egy angol és egy magyar srác, a Brightoni Egyetem volt növendékei, úgy közelítettek hétévnyi munkával egészen intim közelségig jutva filmük szereplőihez, hogy mindössze egy generációs ugrást kellett végrehajtaniuk. A történetükhöz elengedhetetlen volt három csodálatos nagymama – persze kinek a nagymamája nem az? –, akik nem azért szupernagyik, mert új virágkorukat élik egy vény nélkül kapható vitamintól, nem a tökéletes habos kakaó receptjét viszik magukkal egy nagyon hosszú útra, hanem az egész XX. századot. Meredith Colchester, Ruben Woodin-Dechamps és Révész Bálint a nagymamája lába elé kuporodva hallgatta az egykori kódfejtőt, aki az angol titkosszolgálatnál dolgozott, összefutott Churchill-lel és Hitlerrel, mi több: az utóbbinak szentimentális sorokat szentelt naplójában. A másik hölgy egy olyan német családban nőtt fel, ahol a lányokat franciakeringőzni, a fiúkat a birodalom tekintélyének helyreállítására tanították, a harmadik hazatért a koncentrációs táborból, tanárnő, filozófus és kommunista lett. Nem tudtak egymásról, a sorsuk úgy fonódott össze, ahogy a történelem elrendezte. Az okos, tanulságos és megható Nagyi projekt nem színtiszta dokumentumfilm: tele van játékossággal, bolondozással, kényelmetlen és néha esetlen kérdésekkel a múltról, a nagy semmiről, a halálfélelem kicselezéséről, ráadásul korántsem csak a mesélőkről szól, hanem legalább annyira a kíváncsi kérdezőkről.