Kényesegyensúly

AFP / JEAN-CHRISTOPHE VERHAEGEN

Magyarországon és más kelet-közép-európai államokban a liberalizmus egy speciális válfaja, a liberális nacionalizmus valósult meg. A szabadságjogok a nemzetnek az abszolutizmus alóli felszabadításával, a függetlenséggel társultak. A reformkor nagyjai, Kölcseytől és Széchenyitől kezdve Wesselényiig és Kossuthig, liberálisok voltak, és mind úgy látták, a modern nemzethez alkotmányos államra van szükség. Éppen azért, mert „haza és haladás” összekapcsolódott, a XIX. századi magyar liberális politikusok, a Tiszák és társaik számára az állam a nemzeti célok elérésének eszköze volt, ezért ők nem csupán „éjjeliőr államot” akartak, mint a nyugat-európai liberálisok.

A liberalizmus és a nacionalizmus, az alkotmányosság és a nemzeti hagyomány egyszerre jellemezték ezt az államot. A gazdasági életben erőteljesebb volt az állami beavatkozás, mint Nyugaton, ám a demokráciától ugyanúgy féltek, mint ott, és ezt az is táplálta, hogy tartottak Magyarország szétesésétől. Nem látták, hogy demokratikus alapon megoldható a nemzetiségi kérdés, és ebben a liberális ideológia sem tudott segíteni.

1918 után a hivatalos ideológia a szabadság és a liberalizmus ügyét élesen szembeállította a közösség, a nemzet ügyével. Ahogyan Szekfű Gyula megfogalmazta Három nemzedék című, 1920-ban megjelent művében, „a liberális közelmúlt a tévelygés korszaka volt, melyből csak szerves munkával, a valódi nemzeti hagyományok kiépítése által emelkedhetünk ki”. A liberalizmust okolták a világháború, a forradalmak és Magyarország szétesése miatt, ezért eljelentéktelenedett a befolyása. 1947 után pedig teljesen eltűnt a politikai életből. Az 1989–1990-ben megjelent liberális politika viszont a liberalizmusnak egy szűk, ideologikus irányát képviselte, az egalitárius-jogvédő liberalizmust. A szabadelvű magyar hagyományt nem vállalta fel, sokkal inkább a liberális nacionalizmus olyan kritikusait tekintette elődjének, mint például Jászi Oszkár.