Hazughatalom,elszánttüntetők

Szerbiában már-már hagyományuk van a kitartó és békés tüntetéshullámoknak: 1996-ban azért vonult utcára a fél ország, mert Szlobodan Milosevics akkori szerb elnök látványosan elcsalta a helyhatósági választásokat. A november 17-étől 117 napig tartó időszakban az ellenzék mindennap utcára ment, voltak olyan esték, amikor félmillióan tüntettek Belgrádban. Minden egyes nap zúgott a „Szlobo, Szaddám vagy”, illetve a Milosevics kapzsi feleségére, Mira Markovicsra utaló „Vörös boszorkány” jelző. Aki nem ment tüntetni, az otthon, az edényeket fakanállal ütögetve mutatta ki szolidaritását. Végül márciusban az addig rettenthetetlennek tűnő államfő beadta a derekát: bár nem ismerte el a csalásokat, a nagyvárosokban az ellenzék kezébe kerülhetett a hatalom.

A napról napra egyre több résztvevőt vonzó tüntetések annak ellenére békések maradtak, hogy a rezsim mindent elkövetett a rendbontások kiprovokálásáért. A vidékről felrendelt rohamrendőrök hetente legalább egyszer rátámadtak a békésen vonuló tömegre, s amikor 1997 februárjában jóval fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, az egyik Száva-hídon vízágyúval oszlatták szét az embereket. 1996. december 24-ére ellentüntetést is szerveztek Milosevics hívei Belgrád belvárosába, ami már vérontással is járt. Az ország minden részéről felbuszoztatott Milosevics-hívek összecsaptak az ellenzékiekkel, az összetűzésekben egy embert agyonvertek, egyet pedig pisztollyal fejbe lőttek.

A rendőrök később megpróbálták elszigetelni a legaktívabb tüntetőknek számító diákokat, s ezért hetekig lezárva tartották az ifjúság gyülekezőhelyének számító egyik belvárosi utcát. A blokádot végül a tüntetőket támogató ortodox egyházfő segítségével számolták fel: a 82 éves Pavle pátriárka állt a felvonulók élére, a biztonsági erőket pedig visszavonták.

Az egész világon csodálattal figyelt tüntetéssorozat hatására megrogyott ugyan a Milosevics-rezsim, ám a diktátor mégsem bukott meg. Részben azért, mert az USA akkor még állítólag megvédte őt az ellenzéktől. Nem sokkal korábban, 1995 végén írták alá ugyanis a boszniai polgárháborút lezáró daytoni egyezményt, s ennek egyik szavatolója Milosevics volt. Washingtonban attól tartottak, hogy a hatalomra jutó szerbiai – részben nacionalista – ellenzék visszataszíthatja a szomszédos volt jugoszláv tagköztársaságot a háborúba.

A következő nagy tüntetéseket 2000 őszén tartották meg, és már hat nap is elég volt az akkor a jugoszláv államfői székben ülő Milosevics megbuktatásához. Míg eleinte békés volt a hangulat, október ötödikén, Milosevics hatalomban töltött utolsó napján elszabadult a pokol: a jugoszláv parlamentet megostromolta a tömeg, az épületet felgyújtották, a berendezési tárgyakat pedig széthordták. Míg az 1996–1997-es tiltakozási hullámban elsősorban a hagyományos – és egymással átmeneti szövetségre lépett – pártok játszották a fő szerepet, 2000-ben az 1998-ban megalakult, decentralizált ifjúsági szervezet, az Otpor (Ellenállás) vitte a prímet. S ahogy az erőszakmentes ellenállást hirdető szervezet eleget tett feladatának, el is tűnt a közéletből: az egykori vezetők különböző pártokhoz csapódva próbálták meg learatni a győzelem gyümölcseit.