A 64-es betegnapló
Léteznek szigetek, amelyeket jobb lenne, ha soha nem fedeztek volna fel. A dániai Sprogo távolról szorgos halászok lakta, ám istenverte helynek látszik, a valóság azonban ennél is dermesztőbb: felszámolásáig, a hatvanas évekig itt működött azoknak a fiatal lányoknak az átnevelő intézete, akik nem a társadalom elvárásainak megfelelően viselkedtek. A nyitott és szabadelvű dán társadalom fekete foltja, hogy 1923-tól 38 éven át – sokszor a szüleik kérésére – ide száműzték a „morálisan selejtesnek” bélyegzett lányokat. A kórháznak álcázott intézetben a személyzet gyámsága alá helyezett „ápoltakat” dolgoztatták, a családjuk pedig még fizetett is annak reményében, hogy évek múltán gyógyultan kapják vissza gyermeküket, akik közül sokakat – a film végén látható felirat szerint itt és más hasonló helyeken legalább 11 ezer nőt – sterilizáltak. Jussi Adler-Olsen bűnügyi regényfolyama legújabb, a szerző közlése szerint utolsó darabjának filmváltozata a Nyomtalanult, a Fácángyilkosokat és a Palackpostát követően ismét egy olyan szövevényes ügyről szól, amelynek szálai a múltból a mába vezetnek. Miután egy elegáns negyedben lévő lakásban a felújítás során az elfalazott helyiségben a terített asztal mellett ülő, mumifikálódott tetemeket találnak, a Q ügyosztály nyomozópárosára, az érzelmes Assadra (Fares Fares) és a már-már totálisan kiégett Carlra (Nikolaj Lie Kaas) vár, hogy leleplezzenek egy őrült ideát megvalósító titkos társaságot.
