Kitagadásban, kisajátításban az épp száz éve elhunyt Ady Endrének nemcsak halálát követően volt része, hanem már életében és politikai ceremóniává átlényegített dísztemetésekor is.
mnm fényképtár / Müllner János
Csöndesenhallgatott
A betegségével, démonaival, ellenlábasaival és hazájával folyamatosan viaskodó Ady nem vágyott a nemzet halottja lenni. Halála után holtestét azért akarta Németországba szállíttatni, mert tudta, hogy Gothában jó pénzért csendben elhamvasztanák. Ehhez képest 1919. január 29-én országra szóló dísztemetéssel búcsúztatták, szinte pontosan úgy, ahogy azt a modern irodalom egyik, mára feledett előhírnökének, Tolnai Lajosnak 1902-es halálakor Ady vizionálta. Erre is emlékeztetett két évvel ezelőtti, Színünk és viszályunk című könyvében Nyerges András. Merthogy, idézte a költőt, „Az ember életében egyszer lesz hulla. Becsülje meg egzisztenciájának ez isteni metamorfózisát s viselje magát csöndesen. […] Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. […] Visznek mindjárt a díszsírhely felé… Törődj bele!”
Ady is „beletörődött”, hogy a búcsúztató gyászszertartáson felsorakozó teljes Berinkey-kormány, amely „Az új Magyarország költőjét” a nemzet halottjának nyilvánította, s mint ilyet temettette el – abba a főváros által adományozott díszsírhelybe, amelyről már másnap kiderült, hogy „temetőrendészeti okból e célra”, vagyis temetésre nem használható területen van. És a ravatalon fekve „csöndesen” hallgatta végig Ady a személyét, tevékenységét krisztusi példázatokkal dúsan megspékelt tizenkét búcsúbeszédet. „Ő sírta el a mi bánatunkat, ő átkozta el a mi átkainkat, szerette mi helyettünk az emberiséget, és ő szenvedett érettünk az emberektől” – gyakorolt például burkolt önkritikát a fegyverzaj mámorából kijózanodott Móricz Zsigmond. A radikális küzdőtárs, az éppen tárca nélküli miniszter, Jászi Oszkár (a dísztemetés spiritus rectora) vádbeszéddel felérő, égetően aktuális kérdéseket sorolt: „Miért nem értettetek meg, hogy az álkurucság elszakít bennünket Európától […] Miért nem romboltátok le hamarabb a Duna-parti Hazugságházat?”
A temetésen a hallottakat és megtapasztaltakat Krúdy Gyula néhány nappal később törzshelyén, a Magyarország című napilapban ekképp summázta: „Olyan vad volt ez a temetés, amilyen Ady Endre élete. Tízen se tudták abból a sok ezerből, aki a Múzeum-kertben hömpölygött, mint egy bikaviadalon, hogy ki is volt ez az Ady, akinek neve egyszerre megtöltötte az újságok hasábjait. A köztársaság halottja, írta a hírlap, s erre eljött mindenki, aki nem akart ellenforradalmár lenni. Miért lett volna rend éppen az Ady temetésén, amikor rend nincs sehol az országban!”
