Jubileumi beszélgetések
„Most ugrálni fogok az időben össze-vissza / És úgy mondom el a dolgokat, ahogy eszembe jutnak. / Beugrik először a Szarajevói Fesztivál, / Aztán beugranak a cserkúti szilveszterek / Következik a disznóvágás a Kupáéknál, / S hirtelen eszembe jutnak az elvesztett emberek / Virág és Elemér” – énekli a húszéves társulat egyik alapító tagja, Thuróczy Szabolcs Nick Cave Hallelujah-jának a dallamára. Pintér Béla mindig az őt éppen leginkább foglalkoztató témát gyúrja színdarabbá, jellemzően saját társulatának írja és rendezi a darabjait; ezt a legújabbat, sorrendben a huszonnegyediket, nemcsak a társulatnak, hanem a társulatról is. Ezúttal saját színházcsinálói szerepe, alkotói-vezetői figurája, a társulati lét követelt megfogalmazást. A pódiumbeszélgetés kedélyes-ünnepélyes formai keretét hamar szétfeszítik a tényleges, érdemi, kényelmetlen kérdések és válaszok: nem sikerült megírni az új darabot, ezért tolódott többször a bemutató? Az elgondolt, meg(nem)született darab(kezdemény) aztán beékelődik a beszélgetésbe a maga provokatív, pimasz, önironikus kíméletlenségével, a kulturális-közéleti közegre való nyers hivatkozással: a tekintélyelvű, egyszemélyi vezetés a közösség konkrét felzabálásához, elemésztéséhez vezet? A zenei kavalkád az ismerős népzenei alaptól a diszkón és Bartókon át Bach mennyei nyugalmáig röpít. A zavarba ejtés a legkevesebb, amire számítunk, amit elvárunk Pintér Bélától.
