Gyarmatikiárusítás

AFP / JORGE GUERRERO

A már az őskorban és a Homo sapiens által is lakott barlangokat rejtő gibraltári sziklát előszeretettel hódították meg az Ibériai-félszigeten egymást váltó birodalmak. A mindössze 13 kilométer széles Gibraltári-szorosnak a hajózás megindulása óta mindig is stratégiai jelentősége volt. Először valamikor i. e. 900 körül a föníciaiak, majd a karthágóiak, később a rómaiak is használták vallási célokra a barlangokat, de komolyabb településnek nincs nyoma abból az időből.

Feltételezések szerint a görög mitológia nyomán Héraklész egyik oszlopának nevezték a tengerből kimagasló sziklát, a másik oszlopnak pedig szemben, az afrikai partoknál, a mai Ceuta városánál lévő, hasonlóan magas sziklát tartották. A Római Birodalom bukása, majd a vizigótok legyőzése után itt kezdték az Ibériai-félsziget meghódítását a mórok, akik hét évszázadon át uralták a sziklát, erődítményük maradványai ma is láthatók. Tárik ibn-Zijád vezetésével 711-ben szálltak partra Gibraltárnál (akkortól eredeztetik a mai nevet, Dzsabal vagy Dzsebel-al-Tarik, azaz Tárik sziklája vagy Tárik hegye), és a kasztíliai seregeknek csak 1462-ben, a reconquista során sikerült kiűzni a mórokat.

A spanyol uralom 1704-ig tartott, amikor az örökösödési háború idején az angol–holland flotta elfoglalta a Sziklát, és az 1713-as utrechti békében papírra is vetették a brit fennhatóságot. A meggyengült madridi királyi ház aztán többször is megpróbálta visszafoglalni (1727-ben, majd 1779–1783 között a franciákkal közösen is ostromolta a félszigetet), ám eredménytelenül. A britek a közeli Trafalgarnál vívott csata (1805), majd a krími háború (1853–1856) idején is fontos katonai bázisként használták Gibraltárt, ahol nagyobb számú polgári lakosság csak a XIX. század közepén jelent meg, és a XX. század elején nőtt 20 ezer fősre a népesség, nagyrészt szigetországi britek, illetve spanyol, olasz, portugál, francia, arab, zsidó betelepülők révén. Ma mintegy 33 ezren lakják, és évente 11 millió turista keresi fel a Sziklát.