Szédítőterek

„Erdésznek mentem volna, de segédmunkás apám a kézügyességem miatt vasesztergályosnak adott” – mesél a 67 éves művész a nehéz kezdetekről. Szakközépiskola után barátjával, Bernáth(y) Sándorral kétszemélyes autodidakta művésztelepet alapított a Tisza-parton. Leninvárosban dolgozott, ahol munka után engedték, hogy bütykölgessen. Gépszobrait felküldte Pestre, és felvették a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, majd egy párizsi kiállításra is kiküldték. Az önmaga által agroartnak nevezett stílusban készítette a falusi életformát művészetté avató kollázsait, fiktív mezőgazdasági gépeit. Például a melléktermékgyártó gépet vagy a zsebkaszakészletet. Gyakran művei alapanyagát is a falusi élet leghétköznapibb elemeiből merítette. Egyik festményét tehéntrágyával festette, ami a párizsi Pompidou Központban sikert aratott, a hatalom viszont „túl büdösnek találta” a kőbányai Pataky Művelődési Házban, és bezáratta a kiállítást. 1976-tól, három évtizednyi szentendrei kitérő után visszaköltözött szülőfalujába, a Heves megyei Mezőszemerére, ahol ma is él. „Azt gondolták, hogy Imre vagy meghülyült, vagy csinált valamit, ami elől el kell jönnie” – mondta egy interjúban. Azóta számos művész, például Wahorn András is követte. Tanít a Képzőművészeti Egyetemen, többször szerepelt a velencei biennálén, művei megtalálhatók a bécsi Albertinában és több hazai múzeum gyűjteményében. Műcsarnokbeli, 2012-es tárlatát több mint 20 ezren látták, ami máig rekord a kortárs magyar képzőművészetben. Civil szervezetet alapított, és önkormányzati képviselőként is sokat tesz szülőfaluja boldogulásáért.