Újrajátszás

Aki a hétvégén elhunyt Bruno Ganzra emlékezve újranézi A bukást, aligha bírja ki kuncogás nélkül. A rendező, Oliver Hirschbiegel és a főszereplő szándékától függetlenül internetes mémmé, mindenre alkalmassá tehető, minduntalan felbukkanó paródiává változott az eredetileg dermesztő csúcsjelenet, amelyben az elkerülhetetlen bukás közeledte ellenére Hitler őrült megszállottsággal parancsolja újabb harcokba a tábornokait. (Legutóbb egy szekszárdi gimnáziumban lett botrány a diáktréfából.) Pedig a dolog halálosan komoly: korántsem szörnyként ábrázolt, de így is hátborzongató diktátort alakít Bruno Ganz a valószínűleg legismertebb filmjében. A máskor megértő, barátságos, mások lelkébe látó szemek őrületet tükröznek, a máskor lágy (zürichi születéséről árulkodó) hanglejtés pattogóssá alakul a nagy színészhez méltó alapos gyakorlás nyomán. Ám hiába a 2004-es német produkció majdnem hollywoodi szintű világsikere, Európa közepén feltehetőleg mégsem A bukás az a film, amelyet most a rajongók leginkább visszapörgetnek, hanem az 1987-es Berlin felett az ég (képünkön). Könnyen lehet, hogy premierje óta sokan úgy képzelik el az angyalokat, mint Wim Wenders kultuszfilmjében Bruno Ganzot (és társát, a szintén nagyszerű Otto Sandert): hol az angyalszárnyaihoz passzított nagykabátban kucorog a város fölött, hol észrevétlenül leszáll a nagyváros szürkeségébe, az emberek közé. És a nagyon nem filmsztárszerű svájci filmsztár rajongóinak egy kis csoportja most egy olasz filmet is felidéz, a 2000-ben bemutatott Tangó és tulipán (Pane e Tulipani, rendezte: Silvio Soldini) című romantikus komédiát, amely felejthető lenne – ha nem tenné emlékezetessé a két főszereplő (Licia Maglietta a másik). Ez az a film, amelyben nemcsak az új életre vágyó háziasszony, hanem a nézők jelentős része is bele tud szeretni a kissé mogorva, de sármos, enyhén öregedő pasiba.