Mindenszentnek...

„Nézz le rám, ó, Istenem” – énekelte Zámbó Jimmy, dalát mégsem vallási könnyűzenei alkotásként tartják számon. Ahogy a természetfeletti elemek (angyal, ördög, mennyország) szerepeltetése egy dalszövegben önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a mű vallásos könnyűzenének (és így a kormány által támogatandónak) minősüljön, úgy az előadó, szerző személyes hite is legföljebb szükséges, de nem elégséges feltétel. Jó példa erre a U2 zenekar, vagy Magyarországon Ákos, illetve Caramel esete. Hívő embereknek mondják magukat, de a zenéjük nem vallási zene – állapítja meg Povedák Kinga az egyházi könnyűzenéről a Szegedi Tudományegyetemen két éve megvédett phd-s értekezésében. Ő azokat az alkotásokat sorolja a vallásos könnyűzene kategóriájába, amelyek mindhárom alábbi kritériumnak megfelelnek: a művek tartalmilag kapcsolódnak az egyház (kereszténység) tanításához, eszmerendszeréhez; hívő zenészek adják elő őket; szándékuk a liturgia segítése, a dicsőítés, illetve az evangelizáció.

Történetiségét nézve a magyar egyházi könnyűzene egyfajta ellenkultúraként indult. A rendszerváltás előtt a Nyugatról „begyűrűzött” pop, rock hallgatása önmagában is politikai lázadásnak számított, ennek egyházi keretek közti művelése még inkább. Tengernyi megfigyelési, lehallgatási jegyzőkönyv bizonyítja, hogy amikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején magyarországi templomokban is megjelentek a „beatmisék”, azokat az egyházi és a politikai vezetés egyaránt mély aggodalommal figyelte. Katolikus körökben Sillye Jenő dalszerző volt az úttörő, akinek a dalaiért tömegek zarándokoltak el a kismarosi, majd 1971-től a nagymarosi ifjúsági találkozókra. Ő volt az első, aki e műfajban már lemezt is ki tudott adni Magyarországon (1985-ben, Kristályóriás címmel, az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyével). Ezt megelőzően az efféle dalok, illetve kották csak szamizdatban, másolt kazettákon, stencilezett énekesfüzetekben terjedtek, és sokszor felekezettől függetlenül játszották azokat.

A kilencvenes évek elejére már se szeri, se száma nem volt a templomi közösségek – olykor kifejezetten dilettáns – amatőr zenei együtteseinek. Az előadók önkéntes alapon tevékenykedtek, a „fellépésekért” sosem járt fizetség.

A zenei hangzást illetően az 1970–1980-as évek akusztikusgitár-központúságát a pünkösdi karizmatikus könnyűzene megjelenése törte meg. Ebben a Hit Gyülekezete járt az élen: náluk jelentek meg először az erősítők, a dobok, az elektromos gitárok, a szintetizátorok. A vallási zene idővel elkezdte magába olvasztani a világban megjelenő könnyűzenei stílusokat, az aktuálisan divatos soul-, pop-, rap-, punk-, rock- vagy akár metálzenét. Mindeközben felnőtt egy olyan generáció, amelyiknek már az „eredeti” gitáros énekek dallamvilága is épp olyan avítt, mint a „leváltani” igyekezett középkori gregorián vagy az orgonával kísért népének.