L. Ritók Nóra

Portré

2019. február 28.

Fazekas István

L. Ritók Nóra

pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője

„Olyan általános iskolában tanultam, ahol nagyon magas volt a roma gyerekek aránya. Soha nem volt konfliktusom velük, kifejezetten jó élményeim vannak a roma osztálytársaimról” – mondja elköteleződésének kezdetéről a Berettyószentmártonban született, 58 éves pedagógus, képzőművész. Ugyanakkor hasonló körülmények között, már kezdő tanárként az „gyorsan lejött” neki, hogy azok a módszertanok, amelyeket a főiskolán tanult, a túlkoros, zömében roma gyerekekből álló „C” osztályokban nemigen működnek. A helyi téeszben dolgozó szülei felnőttként végezték el a középiskolát, apja rendőrnyomozóként, anyja vöröskeresztes titkárként ment nyugdíjba. „Már az általános iskolában éreztem, hogy a képzőművészet, különösen a rajz, fontos része lesz az életemnek.” A középiskolában biológiafakultációra járt, ezt kereste a tanárképző főiskolán is, de mivel akkor nem talált ilyet, földrajz–rajz szakon végzett. Ahogy a férje is, akivel harmadikos középiskolásként kezdett járni, és a főiskola ideje alatt házasodtak össze. Pályáját Körösszakálban, egy falusi iskolában kezdte, 1999-ben hozta létre az Igazgyöngy Alapítványt és a hasonló nevű alapfokú művészeti iskolát. Az iskola a berettyóújfalui térségben hat településen 650, többségében hátrányos helyzetű gyereket fejleszt, és az utóbbi húsz év alatt nemzetközi hírű alkotóműhellyé vált. Módszereit alkalmazzák itthon és külföldön egyaránt.

A gyerekeik már felnőttek, családot is alapítottak. Állatorvos fia Sopronban, biológus lánya Hajdúszoboszlón él. Ő képzőművészként a szabadidejében főként színes grafikákat készít. „Nem ebből élek, így akkor és azt rajzolom, amikor és amit akarok.” Mivel a munkája és a hobbija egybeér, az egyetlen totális kikapcsolódás számára, ha az unokájával van.

¬ Diákként jó élményei voltak a szegregált osztályáról, de milyen volt évtizedekkel később, kezdő tanárként hasonló osztályban dolgozni?

Amikor az első nap bementem a terembe, a gyerekek észre sem vették, hogy ott vagyok. Sokkal nagyobb volt a zaj annál, hogy feltűnjön nekik az én túlságosan lágy hangszínem. Miután semmi sem érdekelte őket abból, amit mondtam nekik, a rajztudásommal próbáltam elérni, hogy figyeljenek rám. Elkezdtem őket lerajzolni, mire az egyik fiú megszólalt: „Egész jól rajzol, lyány létére.” Innen elindult valami, szakköröket tartottam, csupa olyasmivel kezdve, ami érdekelte őket: például a tetoválások, a graffitik. És elkezdtek működni.