A magyar emigráció meghatározó orgánuma, a párizsi Irodalmi Újság 1980-ban mellékletben köszöntötte a hetvenötödik születésnapját elért Arthur Koestlert, akinek az alábbi, Mentségemre című, magyar nyelven írt levelét is közreadta:
„Nagy örömmel hallottam – és nem csak hiúságból –, hogy az Irodalmi Újság meg akar emlékezni 75. születésnapomról, annak ellenére, hogy – bár Magyarországon születtem – nem tekinthetem magam magyar írónak. Azt hozhatom fel mentségemül, hogy 1919-ben, amikor én 14 éves sem voltam, családom Bécsbe költözött; ezenkívül osztrák édesanyám ugyanúgy dominálta magyar apámat, mint Bécs dominálta Budapestet. Ezért otthon németül beszéltünk, noha Bécsbe költözésünk előtt magyar iskolába jártam és korai, hazafias versemet is magyarul írtam Az Én Újságom számára, amelyet Pósa Lajos szerkesztett. Tizenhárom éves koromtól harmincöt éves koromig németül írtam. 1940-ben azután, amikor Angliában telepedtem le, még egyszer nyelvet változtattam, ezúttal németből angolra tértem át.
Enyhítő körülményként még szeretném felhozni, hogy a nyelvcsere után is állandó kapcsolatban maradtam a magyar irodalommal és szoros barátságban voltam néhány magyar íróval, József Attilával, Németh Andorral, Havas Endrével, Ignotus Pállal és Mikes Gyurival – és még néhány utolsó mohikánnal.
Az emlékezet különös játékokat játszik az emberrel. Iskoláskori versikéim régen elvesztek, de ahogy ezt a pár sort papírra vetem, Az Én Újságomnak írt egyik vérszomjas, háborús költeményem utolsó két sora hirtelen felbukkant emlékezetemben:
»December hóban Belgrád is kapitulált, És a magyar büszkén a Kalimegdánon állt.« (Kalimegdán Belgrád ősi erődje.)
Úgy emlékszem, hogy az alávaló Pósa Lajos nem volt hajlandó közölni mesterművemet, és azt írta válaszában, hogy nemes, hazafias érzelmeim figyelemre méltóbbak, mint az íráshoz való tehetségem.”
