Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés

Bitang nehéz a zseniálisok leszármazottainak. Ha a tálentumból jócskán kaptak, akkor a terhes örökség alakít ki – Karinthy Márton szavaival – ördöggörcsöt. Ha a tehetség hiányzik, vagy „csak” részleges, az gyakorta vezet elviselhetetlen személyiségtorzuláshoz. A kirívó példák olyannyira számosak, amennyire közismertek. Hát igen, az alma és az ő fája – legyint ilyenkor az utókor könnyedén. Kosztolányi Dezső „almájáról”, a „félnótás” Ádám fiáról az lett köztudott, hogy apja árnyékából, jogdíjaiból élt, azokból kocsmázott, azokból volt nagyvonalú, s azok híján csúszott lefelé, Franciaországba vetődve például már 5–10 frankért anekdotázott a megpumpolandó emigránsoknak. Ugyanakkor szikrázó ötletei is voltak, ezeket néha-néha, „egésznótásan”, írásban is felvillantotta. Az irodalmi márkanév, a „nagy” Kosztolányi életművét kutatva, afféle melléktermékként – de nem mellékesen – gyűjtötte össze Bíró-Balogh Tamás a fiú valamennyi fellelhető írását. Az irodalomtörténész úgy találta – s a kötet olvastán hozzátehetjük: teljes joggal –, hogy a legkülönfélébb újságokból, folyóiratokból és publikálatlan kéziratokból egy meglepően koherensen és mélyen gondolkodó alkotó arcképe rajzolódik ki. Aki, ha kedve épp úgy tartja, remekül fordít Verlaine-verseket, máskor vitakedve támad, s „helyrerakja” (tisztelettel) Fenyő Miksát, Faludy Györgyöt és (tényszerűen) a „túlontúl szubjektív”, vagyis hamisító Fekete Sándort, az „aczélos” Új Tükör című lap főszerkesztőjét, amikor a hetvenes években éppen kitagadta József Attila köréből a költő két szerkesztőtársát, Fejtő Ferencet és Ignotus Pált. Kéziratban rekedt írásaiban pedig éleslátással mutat rá az akkor (is) égetően fájó antiszemita megnyilvánulások forrásaira.