Tunézia: Az arab tavaszt elindító és az egyetlen sikertörténetnek tekinthető észak-afrikai országban is igen törékeny a demokratikus átalakulás. Az igazságtételi folyamat ellentmondásos, a legutóbbi, 2014-es választásokon a régi rendszer több tagja is visszatért, és négy egykori miniszter is tagja a mai kormánynak. Az iparosodott északi partvidék és az elmaradott déli, illetve középső területek közti egyenlőtlenségek megmaradtak, a munkanélküliség 15 százalékos. Emberjogi szervezetek szerint a rendfenntartó erőknél nem szűnt meg a kínzás, de mindenképpen csökkent. Előrelépés, hogy a forradalom óta idén ősszel már a harmadik szabad választást tartják.
Líbia: Az etnikailag és törzsileg megosztott ország szinte azonnal szétesett Moammer Kadhafi likvidálása után. A nemzetközi békítési kísérletek rendre kudarcot vallottak, a bengázi és tobruki központú keleti entitás erős embere, Khalifa Haftar tábornok nemrég megtámadta Tripolit. Az egyébként amerikai állampolgárságot is szerzett Haftar célja, hogy legyőzze a nemzetközileg és az USA által is elismert kormány fegyveres erejét. Így Líbia újabb, elhúzódó polgárháborúba léphet. Míg az olajkincs jelentős részét Haftar erői ellenőrzik, az export joga a tripoli kormány mellett működő, független olajtársaság kezében maradt. Az újabb káosz nemcsak a líbiai olajat tüntetheti el a piacokról, de újabb migrációs hullámot indíthat el Európa felé.
Egyiptom: Az arab világ legnépesebb országában és szellemi központjában az „isten ajándékának” nevezett Abdelfattah al-Sziszi elnök 2030-ig is hatalmon maradhat, miután a parlament a minap elfogadta az erről szóló alkotmánymódosítást. A tábornok 2013-ban katonai puccsal megdöntötte az első szabadon választott elnököt, de a visszarendeződésben jelentős szerepet játszott az ellenzékből hatalomra került iszlamisták teljes kormányzati kudarca is. Al-Sziszi rendszere elnyomóbb, mint a Mubarak-éra utolsó évei voltak. Teljes az ellenzék elfojtása és a cenzúra, miközben a gazdasági megszorítások is húsba vágóak. A fiatalok körében a munkanélküliség 34 százalékos, miközben a félévente egymillióval növekvő lakosság létszáma az idén meghaladja a százmilliót.
Szíria: A kezdetben békésnek indult kormányellenes tüntetés erőszakossá vált, de Basar Asszad elnök rendszere – orosz és iráni segítséggel – lényegében megnyerte a polgárháborút. Az ország azonban három részre szakadt, és mindhárom entitásban tovább folynak a belső harcok. A damaszkuszi rezsimhez tartozik az ország területének 60 százaléka, de azon kormánycsapatok, iráni milíciák, a libanoni Hezbollah egységei, orosz katonai rendőrök és egyéb fegyveres frakciók osztoznak. Az Iszlám Állam felett győzelmet aratott kurd Népi Védelmi Egységek ellenőrzik az Eufrátesztől keletre eső 30 százalékot. Az USA védelmét élvező, főként kurdok által irányított területet azonban rendszeresen támadják, amiért elsősorban Törökországot vádolják. A maradék 10 százalékot az északnyugati Idlíb tartományban a szunnita lázadók és a török szövetségeseik ellenőrzik, de Afrín környékén nem szűnt meg a kurd mozgolódás. Szinte esélytelen, hogy a közeljövőben Szíria békés és egységes legyen.
Jemen: Az arab világ polgárháború szaggatta legszegényebb országában az északról származó huti síita lázadók és a hozzájuk csapódott szunnita csoportok jelentős területeket ellenőriznek, így Szanaát, a fővárost és a tőle délebbre fekvő térséget is. A maradék keleti és déli területeken Manszúr Hadi kormánya, valamint az al-Káida és az Iszlám Állam szélsőséges szervezetek helyi szövetségesei osztoznak. A Szaúd-Arábia vezette katonai szövetség beavatkozása a háborúba katasztrofális következményekkel járt. A 24 milliós lakosság négyötöde humanitárius segélyre szorul, tízmillióan az éhezés szélén tengődnek, 18 millióan nem jutnak elegendő tiszta vízhez, a kolerajárvány másfél millió embert érinthetett, és eddig háromezer halálos áldozatot szedett.
