Katona József: Bánk bán eredeti szöveg Nádasdy Ádám prózai fordításával

Országos skandalum kerekedett 1982-ben abból, hogy a Nemzeti Színház diákelőadásán a Bánk bánt alakító Sinkovits Imre, szerepéből kilépve, „helyrerakta” a karzaton „folyamatosan röhögő hangoskodókat”. Akiktől – így a hónapokig szikrázó sajtóvita egyik konklúziója – „sajnos túl távol került ezen érinthetetlen kincsünk”. Átütő sikert a drámához korábban „átigazítóként” hozzányúló Illyés Gyula sem ért el, miután ő nem a nyelvet, hanem a darab dramaturgiáját próbálta korszerűsíteni. Izgalmas és velejéig bátor, úgy is mondhatjuk: hazafias vállalkozás tehát a Shakespeare sziporkázó (újra)fordítójaként is elismert költő – s nyelvészprofesszor – Nádasdy Ádám új, magyarról magyarra fordított Bánk bánja. Ráadásul a „szigorú jambusokba öntött” verses drámát prózaként tálalja úgy, hogy az ó- és az újmagyar szöveg oldalpáronként összevethető. Ezt a párhuzamos olvasást már csak azért is ajánlja a műfordító, merthogy reményei szerint ezáltal „jobban kiviláglik Katona sorainak ereje és szépsége”. S valóban, ínyencnek sem kell lenni ahhoz, hogy e „kétnyelvű” zsebkönyv szóleleményeiben tobzódva az olvasó egyszer csak ráébredjen: a kötelező irodalomként utált „avult régiség”, a Katona-színmű bizony neki és hozzá szól. Merthogy például ma is egekbe kiált Tiborc régi-új (gondolatban persze „milliárdosított”) panasza: „aki száz- és százezreket lop, ítélkezni fog afölött, akit a szükség filléres lopásra kényszerített”. A „radikális” Nádasdy-munkát Margócsy István irodalomtörténész – tömör, ám annál gondolatgazdagabb – utószavában gyümölcsöző színházi lehetőségnek aposztrofálja. Kérdés, mikor lesz teátrum, mely szüretelésbe merni kezd.