Nemhozzánkjött

afp / FILIPPO MONTEFORTE

Ferenc pápa munkájára kezdetektől rányomta a bélyegét, hogy pápasága az egyház súlyos traumájából, XVI. Benedek lemondásából ered. Ugyanakkor ő az első olyan pápa, akit már a párbeszédet hangsúlyozó II. vatikáni zsinat után szenteltek pappá, és aki urbanizálódott világból, a Buenos Aires-i megapoliszból érkezett, ahol katolikusnak lenni, a kisebbségi létet jelentette – olvasható a Ferenc pápa és az ő ideje című, Sólyom László volt köztársasági elnök fordításában, a pannonhalmi bencések gondozásában most megjelent könyvben. Ferenc számára az egyház nem palota, hanem sátor, amelyet a vándorló népek között ütnek fel. Máskor – így Csíksomlyón is – tábori kórházként jellemezte az egyházat. Az ő olvasatában a pápaság nem a kereszténység védelmezésére, hanem az evangélium megélésére, hirdetésére kötelez. Többször is figyelmeztetett, hogy „miközben önelégülten őrizzük állítólagos védőbástyáinkat, a világ elment mellettünk”. Ezért is kapnak a beszédeiben kiemelt helyet a szegények, a kitaszítottak, a periférián élők.

Jorge Mario Bergoglio pápává választását ma már sok olyan (főként amerikai) bíboros is kisiklásnak, üzemi balesetnek titulálja, aki – nem ismervén őt – szavazatával 2013-ban még támogatta. Az akkori pápaválasztó konklávén összetalálkoztak azok, akik elégedetlenek voltak a római Kúriával, akik becsülték Bergoglio lelkipásztori képességeit, és azok, akik meg voltak győződve arról, hogy a megújulás Európán túlról, a perifériákról érkezhet. „Nem vagyok biztos abban, hogy Róma még Rómában van” – fogalmaz az idézett kötetet szerkesztő Andrea Riccardi, a római Szent Egyed Közösség vezetője. Ebben a folyamatban már a lengyel pápa megválasztása is hatalmas ugrás volt, de ahogy még II. János Pál, úgy az utóda, XVI. Benedek is az európai – igaz, már nem csupán olasz – pápák hosszú sorát folytatta. A Szent Ferenc – és nem valamelyik pápai elődje – nevét felvevő új pápa Európát már nem annak a helynek tekinti, ahonnan elindulnak a misszionáriusok, hogy evangelizálják a világot, hanem evangelizációs területnek, ahová latin-amerikai vagy akár afrikai misszionáriusok érkeznek, hogy helyreállítsák a hitet azon a földrészen, amely „elveszítette” azt.

Az új pápa fölé hatalmas válság tornyosult, ám e problémák nagy része – ellentétben azzal, amit sokan gondoltak – nem a vallásosság gyengüléséből eredt. A történelem legszekularizáltabb, huszadik századában – Európán kívül – rendkívüli vallási újjáéledés történt, ami az élmény alapú vallások, a keresztény területeken a pünkösdista mozgalmak térhódítását jelentette. Már a pápa iránti szimpátia gyors kibontakozása is azt jelezte, hogy a szekularizáció ellenére megnőtt az igény a spirituális vezetőkre. (Az olaszok például kétszer jobban bíznak Ferenc pápában, mint az egyházban.) Ferenc a globalizált világban a mindennapi élet valóságához igazodó utat javasol. „Nem ragadhatunk le az abortusz, a homoszexuálisok házassága és a fogamzásgátló módszerek kérdésénél” – mondja, hozzátéve: „prófétának kell lenni, és a prófétálás zajt csap”.

Ferencet leginkább a középszerűség aggasztja. Ezért is hirdeti: „Az egyház nem süllyedhet a középszerűség védelmezőjének a szintjére.” Legfőbb ellenfelei azok, akik az egyházat olyan „önálló valóságként” értelmezik, amely leginkább csak önmagával foglalkozik. Ő az első olyan pápa, aki a pápaság megtéréséről beszélt. Miközben az alapvető tanításokban jottányit sem tér el elődeitől – például a napokban az abortuszt a bérgyilkossághoz hasonlította –, tudja, hogy a gyakorlatot az élethez kell igazítani. Ezt célozták a házasságjogban hozott intézkedései, amelyekkel jelentősen egyszerűsítette, gyorsította az eljárásokat, s ezt szolgálták a pedofília elleni határozott fellépést vagy az egyházi pénzügyek átláthatóvá tételét célzó döntései is.