Ahangereje

„Sokféle oka van annak, hogy nem írom meg az emlékeimet. Az egyik az, hogy nincs meg hozzá az anyagom. Ahol én voltam, ott naplót írni nem lehetett” – mondta magyarázva-mentegetődzve 1988-ban Karig Sára, aki persze tudta, hogy történelmi felelőssége elmondania mindazt, ami vele történt. A későbbi költő és elismert műfordító 1947 tavaszán a szociáldemokrata párt egyik budapesti választási biztosaként hivatalosan jelezte az úgymond szövetséges kommunista párt kékcédulás machinációit, mire másnap a rendőrök elhurcolták, s hamarosan a Szovjetunióban találta magát. Hét évet húzott le ítélet nélkül a hírhedt vorkutai munkatáborban, ahol aztán megtanult oroszul, ukránul és belaruszul. Hetvenöt éves volt, amikor az Oral History Archívum vezetőinek kitartó kapacitálására mesélni kezdte fordulatos életét a két generációval ifjabb közgazdász-szociológus Bakonyi Évának. A több tíz órás, törhetetlen kedéllyel ellenpontozott, felkavaró vallomás három évtized múltán –, precíz eligazító jegyzetekkel –, néhány hete jelent meg A szerencse lánya címmel.

Az idei könyvfesztiválon két másik, revelációt keltő kötet is újra megmutatta a tudományos hátteret, és azt, hogy az 1956-os Intézet Oral History Archívumában mi minden gyűlt össze. Merthogy se szeri, se száma a folyóiratokban, önálló kötetekben szakszerűen közreadott OHA-emlékezéseknek és feldolgozásoknak, amelyek már 1989 előtt is beszivárogtak – ha másként nem ment, töredékként – a nyilvánosságba. Egy magyar republikánus életútja a címe annak a többszöri nekifutásra született, évtizedeket átfogó, nyomdafestékhez áprilisban jutott beszélgetőkönyvnek, amelyben Kende Péter tekint vissza a történelemre s benne magára. A most 91 esztendős politológus – aki pályáját kommunista újságíróként kezdte, Nagy Imre híveként jutott el a forradalom vállalásáig – először 1987-ben Franciaországban idézte fel sorsát Kozák Gyulának, aki két évvel később érdekfeszítő részleteket közzé is tett a Mozgó Világban. Két évtized múltán az emigráció egyik fontos vállalkozását, a Magyar Füzeteket szerkesztő Kende, aki aztán az intézet alapításánál is bábáskodott, részben önmagát is kiegészítve, részben a rendszerváltás utáni időszakot is felelevenítve az ifjabb generációt képviselő, szintén OHA-s Kőrösi Zsuzsanna kérdéseire fejtette ki véleményét a hatalmi teret foglaló új autokráciáról is.

A múlt heti fejlemények tükrében hirtelenjében újfajta olvasatot kap az 1956-os Intézet újdonsága, sorrendben 23. évkönyve, amely múltunk jelenét, vagyis a múlt birtoklásának kérdéseit állította a kötet középpontjába. A Keller Márkus és Tabajdi Gábor szerkesztette Újratervezések című összeállítás két tanulmánya, Eörsi Lászlóé és Sárközi Rékáé például cáfolhatatlan szakmai argumentációt sorakoztat fel amellett, hogy 1956 hatvanadik évfordulóját az Orbán-rezsim történelemhamisító mítoszgyártással tette hírhedtté, s hogy a legnevezetesebb (s egyben legnevetségesebb) próbálkozás a színi berkek Háry Jánosának, Dózsa Lászlónak „pesti sráccá” való felstilizálása volt.