Vásárhelyi Mária: Valahogy megvagyunk. Snagovi emlékkönyv

1958. június elején egy fotóriporternek álcázott belügyér kereste fel a „snagoviakat”, vagyis az 1956 novemberében Romániába deportált Nagy Imre-csoport azon tagjait, akiket akkor már hosszú ideje az elhurcolt családfők nélkül őriztek Calimanestiben. A fotós egyenruhás kollégái pedig azzal derítették jókedvre a világtól hermetikusan elzárt asszonyok és gyerekek negyvenfős csoportját, hogy végre írhatnak letartóztatott szeretteiknek, s leveleiket majd csatolják a róluk készült fényképekhez. Mint utóbb kiderült, ez az engedékenység is aljas színjáték volt csupán. Arra szolgált, hogy a Nagy Imre-per vádlottjai a tárgyalás előtt „lelkileg is jobb színbe kerüljenek”. A szokatlan esettől reménykedni kezdő hozzátartozók csak másfél hónappal később, augusztusban szembesültek a megmásíthatatlannal. A közvélemény- és médiakutatás megkerülhetetlen szakembere, a harcosan érvelő publicista, Vásárhelyi Mária drámai pillanatokban bővelkedő, megrázóan szép emlék(eztető)könyvet írt mindarról, amit élete harmadik és ötödik esztendeje között kényszerűen megélt. Az 1956-ról formálódó új, velejéig hamisított közemlékezetben feledésre ítélt históriatöredékeket a múltkutató szerző természetesen nem a kisgyerek szemével láttatja. Megjelent dokumentumok (így a szinte minden percüket szó szerint rögzítő lehallgatási jegyzőkönyvek) és történeti feldolgozások keverednek a családi és a kisközösségi legendáriumokkal, valamint eddig publikálatlan levelekkel. Mindezek elegyéből minden korábbinál plasztikusabban élhetők át és érthetők meg a gáttalanul tomboló (mindenkori) hatalmi önkény brutálisan sorsfordító politikai hatásai. És az is, hogy a kiszolgáltatottak kétségeiből, bizonytalanságaiból hogyan pallérozódik megtörhetetlen méltóság.