Háborúbólháborúba

Jutalomra számítottak a versailles-i béketárgyalásokon, de árulás áldozatainak érezték magukat a kínaiak. Nem is írták alá a szerződést. A diákság 1919. május 4-én Pekingben, a Mennyei Béke terén tüntetett, amikor kiderült, hogy mégsem kapják vissza a Kiaocsou-öböl területét. Sőt. Meglepő módon a vesztes japánoknak ítélték az 550 négyzetkilométert. A ma a söréről ismert Csingtao kikötőt és környékét a németek két évtizeddel előtte 99 évre koncesszióba (egyfajta gyarmati státusba) kapták a kínaiaktól, majd a világháború elején a japánok elfoglalták. A kínaiak nem harcoltak ugyan a világháborúban, de mintegy 140 ezer munkást küldtek Európába. Ők lövészárkokat ástak a nyugati fronton, és több ezren meghaltak közülük. Joggal számítottak tehát Pekingben arra, hogy szövetségeseiktől visszakapják Kiaocsout. A japánok viszont furcsa kárpótlásként jutottak a külbirtokhoz. Vesztesként ugyan, de nekik is volt kívánságuk a békeszerződés részeként megalakuló Népszövetség (az ENSZ elődje) alapokmányához: szerették volna írásba foglaltatni „a fajok egyenjogúságát”. Ebbe sem a brit és francia gyarmattartók, sem a kor négerügyeivel terhelt amerikaiak nem akartak belemenni. Ezt kompenzálták Kiaocsouval.

Talán nem kellett volna. A május 4-e mozgalom lett a kommunista párt és több más irányzat bölcsője. A versailles-i csalódás jelentős szerepet játszott a kínai nacionalizmus megerősödésében és a Nyugat iránti gyanakvásban. Akkor fordult el a Nyugattól a demokráciát és a tudást pártoló értelmiségiek csoportja. Május 4-e rendszeres hivatkozási alap volt Mao Ce-tung számára, nemcsak a következő világháborúban, a japánok elleni harcban, hanem utána a kínai kommunizmus több fordulópontján is. És május 4-ét emlegették azok a diákok is, akik Mao rendszere ellen tüntettek 1989-ben, ismét a Mennyei Béke terén.