Kihalófeleink

A káoszról, a rendezetlenségről, a kábítószer-használatról beszámoló első, feltűnést sem keltő 1969. augusztusi rövid híreket követően a magyar sajtó a messzebb mutató következtetések közzétételére is vállalkozott. „Az underground megszelídített oroszlán lett, üzlet, pénz és szenzáció, a tőkének nem kell mást tennie, mint figyelni, és alkalmazkodni az új divathoz, amely a fiatalokból él: nekik lehet elsózni a farmernadrágot, motorbiciklit, táskarádiót, magnót, mosószert és a Revolution márkájú fogpasztát” – így morfondírozott a Népszabadság cikkírója a zene, a béke és a szeretet szentháromságáról elmélkedve, olyan átélhető stílusban, mintha maga is a helyszínen szerezte volna tapasztalatait. A Magyar Ifjúság szerint „a zene egy részeg hajón utazó társaság képzeletet és a valóságot összekeverő tömegeinek való, ahol az élelmes vállalkozó a kapitány”. A nemzetközi színtérről meglepően exkluzív információkkal rendelkező Magyarország című hetilap a Halálos happening című írásában megállapította, hogy „a négyszázezres hippifesztivál még magán viselte a virágillatú béke nyomait”, ám sokkal fontosabbnak vélte a káoszhoz vezető előzményeket, leginkább a Charles Manson-szekta ámokfutását. Woodstock legközelebb az 1970-es cannes-i filmfesztivál beszámolóiban bukkant fel, ahol levetítették Michael Wadleigh háromórás dokumentumfilmjét. A Népszava tudósítója kiemelte, hogy „a vetítés előtt némi politikai jellegű izgalom keletkezett, mert az alkotók a vietnámi háború elleni tiltakozásra szólították fel a gálaest publikumát”. A szerző, Rajk András a később a legjobb dokumentumfilm Oscar-díjat nyert alkotás hatása alá kerülve megvásárolta a fesztivál kivonatos anyagát tartalmazó tripla lemezalbumot, és meg sem állt vele a Bródy Sándor utcáig. Komjáthy György, a korszak népszerű rádiós műsorvezetője néhány nappal később a Magnósok, figyelem! című, 45 perces zenei válogatásában – többek között Carlos Santana, Joe Cocker, a Ten Years After dalait lejátszva – ízelítőt adott a fesztivál anyagából.