Püspökkenyér

Hosszú a névsora az olyan állami-politikai vezetői posztot betöltött személyeknek, akik egyházi funkcióból érkeztek a közügyek szolgálatára. Az 1956 utáni kádári „szövetségi” politika egyik jellemzője volt az egyházi tisztségviselők politikai funkciókba juttatása. Beresztóczy Miklós volt esztergomi érseki helynök az Országgyűlés egyik alelnöke volt 1961 és 1973 között. E poszton az a Péter János követte, aki korábban református püspök, majd – az egyház kötelékéből kilépve – 1958–1973 között külügyminiszter volt. A Népköztársaság Elnöki Tanácsában Bar­tha Tibor tiszántúli református püspök, zsinati elnök 25 éven át (1988-ig) szolgált tagként.

Távolabbra tekintve a múltba, az eredetileg református lelkész Tildy Zoltán egészen a köztársasági elnökségig vitte (1946-ban). A múlt század ismert katolikus pap politikusa, Balogh István (Balogh páter) 1944 vége és 1947 májusa között a Miniszterelnökség államtitkári tisztét töltötte be. A szintén katolikus pap Varga Béla a Nemzetgyűlés elnökeként vállalt 1946-ban politikai szerepet, míg pár évtizeddel korábban Hock János plébános – Károlyi Mihályt váltva – 1918-ban a Nemzeti Tanács elnökeként tette ugyanezt. Náluk is jelentősebb politikai pályát tudhatott magáénak Vass József kalocsai nagyprépost, aki Bethlen István miniszterelnök helyettese, valamint népjóléti, illetve vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a múlt század húszas éveiben.

A rendszerváltást követő parlamentekben katolikus papok nem, protestáns lelkészek viszont annál nagyobb számban ültek. Az 1990–1994-es ciklusban 12 (főként református) lelkész is mandátumot szerzett, számuk a későbbi ciklusokra megfeleződött (most épp 6 teológus képviselő van). Közülük is a legmagasabbra Balog Zoltán és Szászfalvi László jutott. Utóbbi 2010-ben egyházügyi államtitkár volt, Balogból pedig 2012-ben miniszter lett, amely posztjáról a tavalyi kormányváltáskor távozott, idén pedig a – korábban listán szerzett – képviselői mandátumát is visszaadta.