Nagy Ákos

Portré

2019. szeptember 12.

Túry Gergely

Nagy Ákos

fogorvos, aktivista

„Én vagyok az a ritka kivétel, aki pestiből vidéki lett” – magyarázza, miért ment szembe a többséggel először családi, később hivatásgyakorlási okokból az idén 50 éves keszthelyi fogorvos. Évek óta harcol a társadalombiztosítóval szerződött kollégái elismeréséért, ő állt a szeptember elején kezdődött „kéthetes kollektív szabadságolás” demonstráció élére is. A Veszprém és Zala megye határán fekvő Mihályfa községben kapott állást állatorvos édesapja és Sümegen gyógyszerész édesanyja, így került a család távol a fővárostól. Az iskolás évei a szomszédos Sümegen teltek, de „rengeteget jártam édesapámmal a tanyákra, gazdaságokba, akkoriban a teheneket, a disznókat kellett gyógyítani, nem csak a házi kedvenceket” – emlékszik vissza pályaorientációjának alapjaira. Bár mehetett volna műszaki pályára is – szívesen „kockult” Commodore ősszámítógépe mellett –, mégis szinte magától értetődő volt, hogy a családi hagyományt folytatva az egészségügy felé veszi az irányt. Első nekifutásra nem sikerült azonban az egyetemi felvételije, de nem veszett kárba a várakozással töltött idő. „Egy nejlonszatyrokat gyártó kisiparos Zsigulijával jártuk az országot, szállítottuk az árut.” – emlékezik az „ismerd meg hazádat mozgalomban” való részvételére. Fővárosi tanulmányainak öt éve nagy kényelemben telt, keresztanyjánál, a fogorvosi kar tőszomszédságában lakott, ahol „elég volt nyolc előtt öt perccel kiugrani az ágyból”. Tapolcán kezdett praktizálni, de amikor egy állás megüresedett Keszthelyen, megpályázta, és beköltözött a szülők ottani családi házába. Most is ott élnek asszisztensnő feleségével, 5 és 8 éves kisfiukkal. Kevéske szabadidejét legszívesebben a gyerekeivel tölti, de sci-fi-rajongóként bele-beleolvas kedvenc könyvébe, Orson Scott Card Végjátékába.

¬ Kéthetes „kollektív szabadságra” mentek az egészségbiztosítási pénztárral szerződött magánfogorvosok, hogy ily módon hívják fel az egészségpolitika figyelmét régóta rendezetlen helyzetükre. Most végre kipiheni magát?

Nem is lenne rossz! Régen fordult elő, hogy két hétig egyfolytában pihenhettem. Mostanra olyan mértékig devalválódott a közellátásért járó finanszírozás, hogy nem nagyon engedhetjük meg magunknak a hosszabb távollétet. A „kollektív szabadság” persze nem is valódi pihenés, hiszen a sürgős eseteket fogadjuk, éppen ezért persze nem is igazi sztrájk. Az utóbbi napok egyébként sem a nyugalomról szóltak számomra, az akció főszervezőjeként állandóan beszélnem kell valakivel.