Oxigént neki, vénaszúrás, vérkép, vérgáz, vízhajtás, katéter. Ha valaki ebben a sorrendben csinálja, kis túlzással egy halott is magához tér. Adam Kay pontosan emlékszik arra a napra, amikor először sikerült életet mentenie – 2005 szilvesztere volt. Attól kezdve a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat orvosaként még rengetegszer megcsinálta. Kilenc évet töltött el különböző kórházakban, a tapasztalatairól naplót vezetett. Kisorvosként kezdte – az angol szokásjog szerint mindenki kisorvos, amíg nem nevezik ki főorvosnak –, és mondhatni, a kezdetek annyira szórakoztatóak voltak, mint egy Dr. House-sorozat epizódjai: ha valaki vidám beteg szeretett volna lenni, Kaytól kellett időpontot kérnie. Való igaz, az általános osztályon éppúgy van helye a humornak, mint a szülészeten per vaginam, de azért Kay naplójegyzetei arról szólnak, hogy orvosnak lenni mindenekelőtt a lehető legkomolyabb dolog: élet-halál kérdése, a csipogót nem lehet alvó üzemmódra állítani, nem lehet megúszni egyetlen szörnyű nagyüzemi kórházi napot sem. A Titanic vetítésére ma is szívesen elmennek az emberek, pedig mindenki tudja, hogy a film rosszul végződik. Adam Kay kilenc éve már nem dr., csak Mr. Kay. 2010. december 5. megváltoztatta az életét, attól kezdve nincs adomázás a végbélből előbányászott tárgyakról, Albert hercegnek kényelmetlenséget okozó piercingről, ami a testékszerrel kapcsolatos bonyolult szexuális problémának bizonyult, a nagydumás nagybetegekről, meg arról: mi a teendő, ha császármetszés közben tűz üt ki a kórházban. Kay azon a bizonyos napon is mindent úgy csinált, ahogy a nagykönyvben meg van írva, mégis meghalt valaki. Látott már ilyet, de az az eset sok volt. Ma „szöveggyógyász”, forgatókönyveket és vicces dialógusokat ír a televíziónak, és pocsék munkanapnak az számít, ha tönkremegy a laptopja.
