Véletlenül nem marad meg semmi
„Olyan titkos szálak fűzik össze a megjegyzett és elfelejtett eseményeket, hogy csak foglalkozni kell velük, fejtegetni kell, és máris van egy könyv” – fejtegette Bereményi Géza azon a júniusi pódiumbeszélgetésen, ahol a debreceni folyóirat főszerkesztője, Szirák Péter kérdezgette a kilencvenedik könyvhetet megnyitó írót. A város „díszvendége”, a tősgyökeres budapesti férfiú azonban nem le- (vagy földrajzilag pontosabban: felutazott) a Tiszántúl fővárosába: hosszabb ideig állomásozott ott, hogy egy lakótelepi lakásban befejezze jó néhány éve formálódó önéletrajzi regényét. A folyóirat – úgy általában – a könyv előszobája, s az elmúlt időben számos alkotótársához hasonlóan Bereményi is „megszórta” a kulturális műhelyeket (az Alföldet például áprilisban) könyve fejezeteivel. A lélekfagyasztó 1950-es és a süketcsendes 1960-as éveket megidéző részletek költőien felzaklatók, az alkalom szülte könyvheti beszélgetés pedig jóval több lett kedvcsinálónál. Az érzékelhetően mondandóval, felfejtett emlékekkel teli kérdezett és a Bereményiben jártas, felkészülten érdeklődő irodalmár párbeszédéből kultúr- és kultusz-, no meg irodalomtörténeti „alapszöveg” született. Amely bővelkedik olyan – Cseh Tamással (is) kapcsolatos – ismeretlen történetekben, amelyek az év végén végső formát kapó kötetbe – úgymond „nagy döntés” nyomán – mégsem kerülnek be. A legendásított dalossal eltöltött baráti, alkotótársi együttműködés ugyanis azon az életkori szakaszon túl kezdődött, amelynél a könyv véget ért, merthogy mostanság „engem igazából az eszmélés, a gyerekkor érdekel”.
