Légből kapott eredmények
A nagy fizikai erőkifejtések, a magashegyi tartózkodás, de például a magzati fejlődés során is kulcsfontosságú a szervezetnek az a képessége, hogy a sejtek alkalmazkodni tudnak az oxigénszint változásához. Az ezt szabályozó molekuláris szintű folyamat azonosításáért ítélte oda az idén a stockholmi Karolinska Intézet az orvosi-élettani Nobel-díjat, megosztva két amerikai és egy brit tudós között. William Kaelin a Harvard Egyetem, Gregg Semenza pedig a Johns Hopkins Egyetem kutatója, míg Sir Peter Ratcliffe a londoni Francis Crick Intézet munkatársa. Az már egy évszázada tudott, hogy a kóros oxigénhiányos állapot (hypoxia) ellen úgy védekezik a szervezet, hogy megemelkedik az eritropoetin (EPO) hormon szintje, és ez elősegíti az oxigénszállító vörösvértestek képződését. (Az EPO mesterségesen előállított változatait az elmúlt évtizedekben sportolók előszeretettel juttatták be a szervezetükbe, hogy illegálisan növeljék a vér oxigénszállító kapacitását.) Azt viszont a mostani díjazottak ismerték fel, hogy az oxigénérzékelő mechanizmus nem csupán az EPO-t termelő vesében, hanem gyakorlatilag minden testi szövetben megtalálható. Majd, az 1990-es években, Semenza és Ratcliffe ennek a folyamatnak a sejtszintű résztvevőit is azonosították. Ehhez járult hozzá Kaelin, aki egy ritka, öröklődő daganatos betegséget, a Von Hippel-Lindau-szindrómát (VHL) kutatva jött rá, hogy az annak kialakulásában kulcsfontosságú VHL génnek is szerepe van a hypoxia idején aktiválódó szabályozási folyamatban. Az oxigénhiányos állapothoz való alkalmazkodás megértése számos betegség – köztük a vérszegénység és a daganatos kórok – gyógyításához visz közelebb, de a méhlepény fejlődése és az immunrendszer alapvető funkciói is jobban átláthatók ennek köszönhetően.
