Roska Botond

Portré

2019. október 10.

iob.ch

Roska Botond

orvosprofesszor

„A zongora alatt nőttem fel” – vall a gyermekkoráról a Bázeli Molekuláris és Klinikai Szemészeti Intézet 50 éves igazgatója, a Bázeli Egyetem Orvostudományi Karának professzora, aki nemrég kapta meg a Magyar Szent István-rendet. A retina genetikai hibája miatt bekövetkező teljes vakság terápiájának elismeréseként idén az orvosi Nobel-díj előszobájának tartott Louis Jeantet-díjat is elnyerte.

Édesanyja, Esztó Zsuzsanna zongoraművész hatására zenei pályára készült, ezért a középiskolát magántanulóként végezte: bátyja, és informatikával, neuronhálókkal foglalkozó édesapja, az öt éve elhunyt Roska Tamás akadémikus tanította. „Ő volt az egyik meghatározó tanárom.” Cselló szakon tanult 1989-ig a Zeneakadémián, de „egy biciklisbalesetben épp a vonófogó ujjam tört el, ami aztán állandó csonthártyagyulladásban volt”, így le kellett mondania a muzsikusi karrierről. Akkor fordult az orvostudomány és a matematika felé. A Semmelweis Egyetem általános orvosi karán végzett 1995-ben, közben az ELTE matematika szakára is járt, ott csak azért nem szerzett diplomát, mert „nem lehetett párhuzamosan két egyetemet végezni”, műegyetemi órákat is látogatott: „3-4 óra alvással beértem.” 1995 és 2002 között a kaliforniai Berkeley Egyetemen neurobiológiából folytatta PhD-tanulmányait, majd a Harvardon folyó genetikai és virológiai kutatásokba kapcsolódott be, 2005-ben a bázeli Friedrich Miescher Orvosi Kutatóintézetbe került, ahol a látás interdiszciplináris vizsgálatával foglalkozó kutatócsoportját irányítja. 2018-ban alapította meg a bázeli Molekuláris és Klinikai Szemészeti Intézetet.

Bázel mellett él magyar származású festőművész feleségével és három felnőtt gyerekével. Hobbija a matematika, és mostanában vasárnap esténként az irodájában ismét csellózik.

¬ Mennyire határozták meg a pályaválasztását a szülei?

Ritka gazdag gyermekkorom volt. Előbb ismertem Schubert szonátáit, mint hogy beszélni tudtam volna, a beszédtanulással párhuzamosan pedig már matematikai feladványokat kaptam édesapámtól. A pályaválasztásomat édesapám egyik vacsoravendégének köszönhetem – épp akkor fejeztem be orvosi és matematikai tanulmányaimat, vacillálva, hogy melyik irányba folytassam az életemet, és ő mondta, hogy a retina tanulmányozásával mindkettőt gyakorolhatom.