Fahidi Éva

Portré

2019. október 31.

Túry Gergely

Fahidi Éva

holokauszt-túlélő, aktivista

„Zongoristának készültem, de az embertelen munka tönkretette a hátam” – magyarázza a 94 éves Fahidi Éva, hogy miért kellett feladnia az álmát. Debrecenben született nagypolgári zsidó családban, ám 1936-ban kikeresztelkedtek, így katolikus gimnáziumban érettségizett. Édesapja nappal a fatelepet és a malmot igazgatta, de estére „mindig felvette az apuarcot”. A háztartásvezetésben és a társasági életben is sziporkázó édesanyjától tanulta meg, hogy „élni öröm”. A nyarakat a nagyszülők tanyáján töltötte a család, egészen 1944. áprilisi elhurcolásukig. 1945 augusztusában tért haza a koncentrációs táborból, de addigra idegen embereket költöztettek a házukba, így az egyik rokona fogadta be. Két év múlva egyhetes ismeretség után férjhez ment a Hajdú megyei pártlap főszerkesztőjéhez, aki hiába volt korábban illegális kommunista, ellenséget kreáltak belőle, így a felesége újra az utcára került. 1956 után a második férje, akivel 27 évig élt, gazdasági igazgatóként „azzal a beismeréssel lépett vissza a pártba, hogy ki tudja, hányadszor meg van törve a gerince”. Fahidi Éva nem ilyen volt, külkeresként mégis konszolidálódott az élete, utazhatott, kinyílt a világ előtte. Ötvenéves korában elveszítette gyerekkori barátnőjét, akinek 16 éves lánya hozzá költözött, így megélhette, hogy legalább a fogadott gyermeke zongoraművész lett. Nem sokkal az után, hogy 2003-ban ellátogatott Auschwitzba, megírta első könyvét, A Dolgok Lelkét – az unokáinak. A Sóvirágot a 90. születésnapjára készülve kezdte tervezgetni Szabó Réka rendezővel és Cuhorka Emese táncművésszel, akiben a 60 év korkülönbség ellenére is úgy érezte, hogy önmagára talált, tökéletes összhangban táncolják el az életüket.

Belvárosi lakásában él társával, a Sztehlo Gábor Alapítvány tagjával.

¬ Ötvenfős családjából egyedül ön tért vissza Auschwitzból, húszévesen. Második születésnapjának éli meg azt a pillanatot, amikor a végén kidőlt a foglyok menetéből, majd egy akolban ébredve ráeszmélt, hogy szabad?

Nem! Az én második születésnapom 1944. augusztus 13-a, amikor Auschwitzból átkerültem az allendorfi lágerbe, ahol egy hadiüzemben dolgoztattak. Enélkül esélyem sem lett volna a túlélésre.