Szilágyi Ákos: Pártállamból a rendőrállamba
A véreskezű NKVD-vezérről, Lavrentyij Berijáról írt történeti esszé és dokumentumközlés foglalja el a nemrégiben feltámasztott irodalmi és társadalmi lap legfrissebb számának bő felét. Szilágyi Ákos monográfiát jelző (vagy legalábbis azért kiáltó) dolgozatának mostani fejezete a szovjet pártelnökség által kollektíve kiszenvedni hagyott „Gazda”, Sztálin halálát követő száz napot, Berija „politikai vágtájának” ellentmondásokkal és talányokkal teli históriáját veszi szemügyre. A zsarnok teste még ki sem hűlt, amikor „a szovjet Fouché” belügyminiszterré és kormányfőhelyettessé ütötte magát, miniszterelnökként saját emberét, Georgij Malenkovot nyomta előtérbe, lassabban kapcsoló elnökségi társait pedig újra és újra kész helyzet elé állította. Diktatúrában ez nem meglepő, az már sokkal inkább, hogy a rettegett inkvizítor radikális és gyors – a politikát, a gazdaságot és a társadalmat egyaránt megmozgató – átalakításba, valóságos peresztrojkába kezdett. Egyébként ezt a kifejezést is ő használta először. „Liberális” intézkedései: a formálódó koncepciós perek, köztük az úgymond Sztálin meggyilkolására összeesküvő orvosok perének leállítása, a több mint egymillió lágerrabot érintő amnesztia, a Gulag-munkára alapozott gigaberuházások befagyasztása, a pártbürokrácia privilégiumainak visszaszorítása az egyébként is magas fizetésekhez csatolt „borítékrendszer” megszüntetésével, s egyáltalán nem mellékesen a szocialista tábor országaiban a szovjet befolyás némi lazítása, például a Moszkvába rendelt magyar pártvezetés átalakítása, Rákosi háttérbe szorítása és Nagy Imre kinevezése miniszterelnökké. Mindezek ugyan egy átgondolt államszerkezeti reform részét képezték, ám korántsem arról volt (lett volna) szó, hogy Berija „pálfordult”. Csupán arról, hogy a hatalom „gátlástalan technokrata-bürokratája, manipulátora és organizátora” felismerte, hogy a Szovjetunió – történelmi léptékkel mérve – a szakadék felé rohan, amit rendőrperesztrojkával igyekezett meggátolni. A hatalmáért és életéért rettegő pártbürokrácia és a belügyéri befolyást nem tűrő hadsereg összezárt, s a múltbeli véreskezűségben Berijával szinte vetélkedő pártbürokrata, Nyikita Hruscsov azzal kezdte a desztalinizációt, hogy Beriját nem a valódi bűneiért, hanem a „Nyugat javára kémkedésért”, „szovjetellenes szabotázsért” likvidáltatta egy koncepciós perben, amelyben máig hatóan nagyították fel a szexuális ragadozó Berija figuráját is. A saját erejét gőgösen túlbecsülő, ám a világban végbemenő folyamatokról „többé-kevésbé reális képet alkotó főcsekista” – fordít egyet történeti esszéjén Szilágyi – évtizedekkel előre szaladt. A „felvilágosultan önkorlátozó rendőrállamiság” – amellyel 1984-ben, Brezsnyev halála után a KGB-vezetőből lett pártfőtitkár, Jurij Andropov is megpróbálkozott, s amely Putyinnal egyfajta virágkorát éli – „sok tekintetben a kínai államszocialista modell előfutárának bizonyult”, s ma „a szabadpiaccal eljegyzett liberális demokráciák számára az eddigi legnagyobb gazdasági és politikai kihívást jelenti”.
