Függőkapcsolat

„A lektorokat végül is azért alkalmazták, hogy az államot képviseljék az írók ellen.” Meglehetősen nyersen fogalmazott a lektorok legendájaként is gyakran emlegetett Réz Pál a Bokáig pezsgőben című hangos memoárjában. Aztán, szavait némiképp enyhítve tette hozzá kérdezőjének, Parti Nagy Lajosnak, hogy az irodalmi cenzorok jobbik része – megfogalmazása szerint a zöme – „átállt az írókhoz”, s a megjelenés érdekében kétfelé is ügyeskedett. Az írókat arról győzködte, hogy néhány mondat, jelző, verssor kihagyása árán nyomdafestékhez juthatnak a lényegi gondolataik, felfelé pedig azt jelezte, hogy sikerült az alkotókkal elfogadtatni műveik aknátlanítását.

Ugyanerről a procedúráról az 1970-es évek közepén jelentkező, befogadást nehezen nyerő Esterházy Péter viszont ezt jegyezte fel: „A korombeliek úgy nőttek bele az irodalomba, hogy a lektor ellenség, hisz a kiadó embere, és a kiadó ellenség, hisz hivatalosság. Legjobb esetben közvetít a hatalom és a szerző közt, igyekszik intelligensen átfogalmazni a cenzurális kívánságokat, és igyekszik a pusztítást a lehető legkisebbre csökkenteni.”

Ugyan a betűnyomtatás kezdete óta tartott a küzdelem az írott szó szabadságáért, de a totális – bár változó intenzitású – központi kontroll Magyarországon a második világháborút követő évtizedeket jellemezte. Az 1945–1948 utáni irodalomtörténet akár cenzúratörténetként is megírható lenne. A kirívó, emlékezetes históriákból több példatárkötet is született. Szörényi László irodalomtörténész a klasszikusok 1945 és 1990 közötti megcsonkításait gyűjtötte könyvcsokorba Delfinárium címmel. Az évtizedeken át aktívan lektoroskodó Domokos Mátyás – Réz kollégája és barátja – pedig Kodolányi Jánostól Weöres Sándoron és Illyés Gyulán át Galgóczi Erzsébetig a kortárs szerzők szövegeinek nevezetes herélési históriáit idézte fel Leletmentés című, 1996-os kötetében.

Alighanem valamennyi kortárs szerző őriz olyan – a HVG által most megkérdezettekéhez hasonló – történetet, amikor valamely művük vagy annak fejezete(i), bekezdésük, strófájuk, szavuk fennakadt a lektori hálón. A költőként indult Spiró Györgynek például már a legelső, pályatársaival közös, Ne mondj le semmiről című kötetben meg kellett változtatnia A szardíniák lázadása című versének mottóját, merthogy a lektor 1974-ben aggályosnak ítélte, a „Belgrádi és varsói barátaimnak” ajánlást. Ezért aztán ez a vers eleji prózai mondat átalakult: a költő a nyugati, a párizsi barátait lázíthatta. Viszont így az író mellé átálló hivatásos bíráló – történetesen Réz – nyomdafestékhez segítette az áthallásos költeményt. Máskor a cenzori „kötelesség” elmulasztása segített, idézte fel 90 évesen, a halála előtti évben adott interjújában Márványi Judit. Nem harcnak, csupán ravaszkodásnak tekintette például azt, hogy lektori jelentésében elhallgatta: Nádasdy Ádám „intenzív, sűrű, lelkét nem kevés iróniával és öniróniával lemeztelenítő” szerelmes versei férfiakhoz szólnak.