Márai-művek

1989. február 21-én röpített golyót a fejébe kaliforniai otthonában az egyik legtekintélyesebb magyar emigráns, a századdal egyidős Márai Sándor. Megrázó naplójából tudható, hogy tettére évek óta készült. „Nem szabad siettetni, de nem szabad lekésni sem a »jó halált«” – jegyezte fel már három évvel korábban, amikor éppen elkezdett lőórákat venni. Az évtizedekig agyonhallgatott írót (és műveit) a kádári kultúrpolitika a nyolcvanas évek közepétől ugyan próbálta hazacsalogatni, ő azonban konokul ragaszkodott két „apró” feltételéhez: a megszálló orosz csapatok kivonásához és a szabad választásokhoz. Három hónappal Márai halála előtt a rendszerváltás sajtóbeli zászlóshajója, a Magyar Nemzet szellőztette meg azt a kultusztárcai machinációt, amellyel az író egyik nyugati kiadójától, az Újváry Sándor irányította Grifftől a Márai-készletét (is) megvásárolták, úgymond antikváriumi terjesztésre. A néhány ezer példányt végül mégis raktármélyre süllyesztették. Öngyilkosságának hírére Márai neve berobbant az amúgy is forrongó hazai irodalmi életbe, s már a nekrológok is sürgették műveinek mielőbbi megjelentetését. Ennek akkor még – az író feltételein túl is – volt akadálya. Több nyugati és hazai kiadó megpróbált elügyeskedni néhány Márai-művet az életmű gondozására végrendeletileg feljogosított torontói Vörösváry Kiadótól. Miután 1989 szeptemberében a „San Diegó-i remete” visszanyerte akadémiai tagságát, a következő évben pedig posztumusz Kossuth-díjat is kapott, az Akadémiai és a Helikon közös kiadásában az 1990-es könyvhétre megjelent a Márai-életmű első két darabja, A gyertyák csonkig égnek című regény és az 1943–1944-es Napló.