Boldog idők

Az időutazásban és az ideális forgatókönyvben az a közös, hogy mindkettő megvalósulhat, leginkább egy filmben. Lehet visszafelé menni, lehet előreugrani, általában a tevékenység erős fény- és hanghatásokkal jár, a sci-fi már csak ilyen. Nicolas Bedos filmje azonban nem sci-fi, hanem végtelenül elegáns, szórakoztató kísérlet valami eredeti és ideális állapot visszaállítására. A Boldog időkben tevékenykedő, személyre szabott időutazásokat kínáló cég választéka óriási: el lehet tölteni egy-két napot Marie Antoinette-tel, lehet bunyózni Hemingwayjel, megalázni Hitlert. Valamennyi szereplőt a piacon elérhető legjobb ripacsok alakítják, a kort pompásan berendezik egy filmstúdióban. Ha valaki időutazáson akar részt venni, egyetlen másodpercet sem vesztegethet, különösen, ha a felesége éppen most rúgta ki. Pedig 40 évig úgy tűnt, Victor és Marianne tökéletesen egymáshoz illenek, persze bizarr módon úgy, ahogy a filmbeli keménytojás és a cukor: a férfi lerajzolta, a felesége megpróbálta megfejteni a világot. Victor mellett azonban elhúztak a kétezres évek, nem érti Gwyneth Paltrow világhíres kávészem-végbélterápiáját, soha nem gondolta volna, hogy Franciaországban alkoholmentes vörösbort isznak a homárvacsorához, és megőrül attól, hogy a felesége az ágyban is valami virtuális világba elröpítő okoseszközt tesztel. Utolsó lehetőségként most ismét átélheti 1974. május 16-kát, azt a napot, amikor az égvilágon semmi sem történt azonkívül, hogy meglátták, megszerették egymást, és úgy gondolták, ez örökké tart. A helyszín egy lyoni kávézó, mindenki dohányzik, jól láthatóan mégsem beteg senki, az énekes arról énekel, milyen szép a világ, ha az ember tízéves, és ha valaki kíváncsi volt egy történet folytatására, egyszerűen továbblapozott az újságjában vagy a könyvében. Ezúttal az a kérdés: átélhető-e újra az első szerelem? Nincs annál nagyobb lehetőség, mint hogy az ember előtt lepereg az élete filmje, de még a vetítés után is életben van.