Kászim Szulejmáni iráni tábornok likvidálása kapcsán Nancy Pelosi demokrata házelnök újabb alkotmányjogi frontot nyitott Donald Trumppal szemben. A képviselőház megszavazta, hogy az elnök csak a kongresszus értesítése után, és annak jóváhagyásával indíthat háborút, illetve hajthat végre háború veszélyével fenyegető akciót. Ennek azonban csak elvi jelentősége van, mert csupán határozat született, amit nem terjesztenek az elnök elé aláírásra, márpedig anélkül a legfelső bíróság állásfoglalása szerint nem születhet törvény vagy törvényerejű jogszabály. Ha Pelosi törvényt akarna Trump háborúindítási jogának korlátozásáról, azt nem tudná kétharmados többséggel megvédeni az elnöki vétóval szemben.
A vietnámi háború idején, 1973-ban viszont a kongresszus – Richard Nixon vétójával dacolva – minősített többséggel elfogadta azt, hogy a háború kezdeményezésének a joga a törvényhozásé, kivéve, ha megtámadták az országot. Ezt az amerikai alkotmány is így rögzíti, ám a hidegháború alatt az elnökök a hadsereg főparancsnokaként magukhoz ragadták a kezdeményezést. A törvény alól a legtöbb elnök igyekezett kibújni, többnyire sikerrel, s amikor feltétlenül kellett, megszerezték a kongresszus jóváhagyását, mint az idősebb George Bush az 1991-es első Öböl-háború idején, majd a fia, George W. Bush a New York és Washington elleni 2001. szeptember 11-ei terrortámadást követően. Éppen a 2003-ban Irak ellen indított háborúra felhatalmazást adó, a megelőző önvédelmi csapást legitimálni igyekvő előző évi törvény az, amit a Fehér Ház urai – beleértve Barack Obamát is – használtak, mert az, hivatkozással a terrorizmus elleni küzdelemre, folyamatosan „hadban tartja” az USA-t, és ezzel kiszélesíti az elnök mozgásterét.
Szulejmáni likvidálása fölveti a politikai gyilkosságok tilalmának kérdését is. Miután 1975-ben a Frank Church demokrata szenátor vezette bizottság feltárta, hogy a CIA az előző évtizedekben hányszor tört külföldi vezetők – elsősorban Fidel Castro – életére, Gerald Ford elnöki rendeletben tiltotta meg az amerikai kormány emberei számára a politikai gyilkosságokban való részvételt vagy azt célzó konspirációt. Természetesen ezt is kijátszották, sem Ford, sem pedig az ügyben a legutóbbi rendeletet kiadó Ronald Reagan nem tisztázta ugyanis, mit kell érteni az angolban használt „assassination” kifejezésen, valamint annak politikai jelzőjén.
A legtöbbször az önvédelem vagy a megelőző csapás adta a kiskaput. Mint amikor Reagan 1986-ban a nyugat-berlini diszkótámadás után bombázókat indított Moamer Kadhafi líbiai vezető ellen. Vagy amikor Bill Clinton 1998-ban az USA tanzániai és kenyai nagykövetségeit ért támadást követően Afganisztánban megpróbálta rakétákkal kilövetni Oszama bin Ladent, akivel 2011-ben végül Pakisztánban Obama parancsára végeztek. A Nobel-békedíjas demokrata elnök a háborús héjának tartott elődjénél, George W. Bushnál jóval több célzott likvidálást rendelt el, és az ő utasítására végeztek Jemenben Anvar al-Avlakival, az al-Káida terrorhálózat egyik legveszélyesebb ideológusával. Ő az első olyan amerikai állampolgár volt, aki a Fehér Ház ura által jóváhagyott külföldi akció kiszemelt áldozatává vált.
