Kisebbségbenvagyunk

Reviczky Zsolt

¬ A Hírcsárda azzal viccelődött nemrég, hogy a Netflix újabb tíz részt rendelt a Brexitből. Február elsejével vége a drámának?

Dehogy. Még számtalan dolgot kell tisztázni, megannyi egyezményt megkötni. De nem múlik el könnyebben az sem, amit a kilépés bennünk, polgárokban okozott.

¬ Hogyan érinti önt személyesen a kilépés?

Én Észak-Írországban nőttem fel. Így aztán brit–ír kettős állampolgár vagyok. Kevés előnye van annak, ha valaki Belfastból származik, de a két útlevél biztosan az. Nem érinti tehát az európai tartózkodásomat London és Brüsszel jövőbeli viszonya. Ettől még a generációm számára jelentős a változás. Mi abba nőttünk bele, hogy részesei vagyunk egy európai projektnek, hogy az EU örökre keretet ad az életünknek. Ennek a tudatában kezdtem 18 évesen megtanulni a kontinens egyik nyelvét. Így lettem magyar–angol műfordító.

¬ Nem éppen szokásos választás.

Én azt hittem, nagyon sokan járnak be majd hasonló utat. Hogy képlékennyé válik, ki hol lakik ebben az Európában. Persze ennek a közös identitásnak különös jelentősége volt Észak-Írországban, mert bizonytalanok vagyunk abban, minek nevezzük magunkat, hogy írek vagy britek vagyunk-e. A választ az EU leegyszerűsítette.

¬ Akkor a kilépés sokak identitásából is elvesz egy darabot?

Már a népszavazás maga fájdalmas volt, amelyen én persze a maradásra szavaztam. Ugyanakkor nem az angol nacionalizmus volt egyedül, ami a Brexit győzelméhez vezetett. A 2008-as gazdasági világválság következtében bevezetett megszorítások hosszú évein voltunk éppen túl. 2010-ben aztán mindenkit sokkoltak a parlamenti képviselők botrányos költségtérítései. A referendum volt az első alkalom, hogy a szavazók kifejezhessék: elegük van az olyan rendszerből, amely nem értük dolgozik. Ezt megfejelte a 2015-ös migrációs válság és a kampányolók hazugságai.

¬ Míg az érzelmek felkorbácsolásával küzdöttek a kilépésért, a maradás mellett csak racionális érveket soroltak fel.

Nem, szerintem az EU-pártiak is elég érzelmesek voltak. És egyenesen irracionálisak lettek a népszavazást követően. A liberálisok például a kilépést szabályozó 50-es cikk visszavonását követelték. Milyen abszurd már ez? Mégiscsak megkérdezték az embereket, akik szavaztak, és több mint 50 százalékuk a távozás mellett döntött.

¬ Akkor a kilépést demokrataként tűri el?

Itt már nem lehet mit csinálni. Bármennyire örülnék is, ha maradhatnánk az unióban, erre politikai lehetőség nincs. Ha valami reményt keresek a dologban, akkor abban bízom, hogy a pénteki nap egyfajta lezárást jelent, és elkezdhetünk végre új kérdésekről beszélni. Be kell ismerni, hogy az ország megosztottsága az elmúlt években nem változott. Egy második népszavazáson is az ország egyik fele ezt, a másik azt mondaná. Felelőtlen lenne ezt a témát nyitva tartani.

¬ Mondja ezt északírként, holott a legfőbb érv a Brexit ellen, hogy az Ír-sziget békéjét veszélyezteti.

Az, hogy az ír határról a végeláthatatlan tárgyalások máig tartanak, és megoldás továbbra sem látszik, számomra azt bizonyítja, hogy a londoni elit mindenféle gondolkodás nélkül vetette bele az országot a népszavazásba. És ennek meglesz a böjtje. Az én lojalitásom is sokat gyengült Nagy-Britannia iránt, és az sem kizárt, hogy egy esetleges népszavazáson az Ír-sziget egyesítését támogatnám Dublin alatt. Pedig hogy kinevettem a nagy­anyámat, amikor gyerekkoromban egyesült Írországot jósolt.

¬ Hogy az erőszak fellángolásától továbbra is tartani kelljen, ahhoz jelentős gyűlöletre van szükség.

A huszadik század második felét jellemző feszültségek nagyon is elevenek. A brit kormány sebtapasszal igyekezett kezelni a helyzetet. Azok a falak, amelyek településeket vágnak ketté, hogy elválasszák a protestáns és katolikus szomszédságot, ma is állnak. Szépen kifestették, mint a berlinit. De a falak két oldalán álló házakon ketrecek vannak és dróthálók, amelyek az áthajított tégláktól védenek. A Londonhoz hű északírek nem véletlenül érzik azt, hogy magukra hagyták őket. Jogos a félelem, hogy a hazátlanság érzése újabb erőszakot szülhet.

¬ Amikor a politika ilyen mélyen avatkozik bele az emberek életébe, az részvételre ösztönöz, vagy éppen elidegenít?

Én igyekszem minél kevesebbet törődni vele. Nem csak a Brexit miatt, ugyanezt váltja ki belőlem odaát Trump, itt pedig a Fidesz. Egyre kevésbé hiszek abban, hogy pozitív változások jöhetnek felülről. Sok embert ismerek, akik hozzám hasonlóan visszavettek a hírfogyasztásból, egyszerűen azért, mert megundorodtak.

¬ A világháború utáni korosztályok azt vallották: a legrosszabb mögöttünk van. Ön az első generációhoz tartozik, amely szerint még előttünk áll.

Az biztos, hogy pesszimistább lettem. Volt idő, amikor Jeremy Corbyn jelképezett valami reményt a politikában, de az ő látványos bukása ennek is véget vetett. Itt az idő szembenézni azzal, hogy egy kisebbséghez tartozom, és kihozni ebből a legtöbbet. Sok ismerősömmel együtt úgy látjuk, most a helyi ügyek felé kellene fordulni, olyan dolgokért dolgozni, amikbe magunk is változást tudunk vinni. Vissza a gyökerekhez. ¬ g. m.