Tartuffe
Bátran nyúlt a világirodalom nagy komikus remekéhez, Moliere 1664-ben írt darabjához Bocsárdi László. Prózában szólal meg a mű Alice Georgescu román fordítása nyomán. A szereposztás azonnali közönségsikert arató poénja (Orgon anyját Fekete Ernő játssza), a briliáns alakítások, a figurák jellemét rafináltan kiemelő jelmezek (Cs. Kiss Zsuzsanna) jól karikírozzák az örök emberi gyarlóságokat. Máté Gábor Orgonja, óvodás módjára, széttárt karokkal repülőzik a színpadon a boldogságtól, amiért Tartuffe-öt (Keresztes Tamás) vendégül láthatja. Arcáról le nem hervad az együgyű mosoly, míg az álszent szélhámos ténylegesen vagy a gondolataiban jelen van. Esztelen rajongása adja a lovat Tartuffe alá, aki itt inkább nevetséges manipulátor, mintsem velejéig romlott. Színezett haja égnek mered, kecskeszakálla és három szeme közül – az egyiket a homlokára kapta „jelmezül” – a két igazi sem marad nyugton, amikor magasított talpú cipőjén billegve minden porcikája vitustáncot jár. Sajátos koreográfiája van a zaklatási jelenetnek, amikor Elmira (Ónodi Eszter) bizonyítani akarja férjének, hogy üdvöskéje őt, a ház asszonyát magáévá kívánja tenni. Cseles behálózással indul, ezt a sikeres csábítás után megrettenés követi, majd – az ezúttal nem az asztal alatt, hanem a nézőtér első sorában „elrejtett” – Orgon közönyössége láttán hisztériás dühvé fajul. A családot végül megmentő felső hatalom kedvéért térdre ereszkedik az egész família, ahogy azt Orgon tette maga alkotta bálványa előtt. Szükségletük, hogy vezesse őket valaki – az orruknál fogva.
