Kurázsi és gyerekei
Az előadás plakátján és szórólapjain a címben áthúzva jelenik meg az „és” szócska, ami értelmezhető úgy is, hogy a darabot nem Anna Fierling (ez Kurázsi mama polgári neve) miatt vette elő a rendező, Kovács D. Dániel. Nem a saját jövőjét fatalista vaksággal tönkrevágó, leszerepelt főszereplő az érdekes, hanem annak jövőtlen – mert feláldozott – gyerekei, vagyis a következő nemzedék. Ebben az értelmezési tartományban válik a korábbiaknál komorabb látomássá a magyar színpadokon 1958 óta több mint negyedszáz vízióban játszott Brecht-dráma. A felkavaró estet létrehozó Narratíva csapattól távol áll azonban bármi nemzedéki vita, merthogy Kurázsi mama gyerekei sem tiszták, ugyanúgy cipelik terhes örökségüket, a bármi áron való túlélésért megideologizált becstelenséget, kapzsiságot, ahogy azt (nyilván) az anyjuk sem maga találta fel. Tudható, a történelem ritkán kedvez az emberi tartásnak, azt az egyéneknek maguknak kell megtalálniuk, nemritkán kisebbségbe szorítva, szorulva. Ezeket az elődökkel és kortársakkal folytatott tekintetváltásokat vitte színre a frissen alakult (és az eszmélő idősebb kortársak által joggal megtámogatott) társulat. A címszereplő Pető Kata meggyőzően birkózik meg a nagy árnyakkal – például Psota Irénnel, Törőcsik Marival, és ezúttal elsősorban Lázár Katival (aki a mostani darabban a parasztnő szerepében dramaturgiailag is kulcsfigura). A színésznő és nemzedéktárs „gyerekei” – a meghasonlást nem ismerő Kárpáti Pál, a mozgássérülten akrobatikus Fekete Ádám és a leselkedő vészt nem kidobolva, hanem rekedt, majd egyre tisztább hanggal világgá éneklő Piti Emőke – a hátukon viszik el az előadást. Darabvégi közös, csöndbe torkolló daluk pedig hátborzongató figyelmeztetés valamennyiünknek: Ég a város… (és) ég a ház is.