Egy német sors
A propagandaminisztériumnak „nem volt semmi köze a hazaszeretethez vagy a nemes eszmékhez, kizárólag a központi akarat és a hírhamisítás eszköze volt” – mondta Joseph Goebbels egykori titkárnője, Brunhilde Pomsel, amikor 103 évesen hajlandó volt kamera elé ülni. A nácizmus kibontakozásáról tudomást venni nem akaró német nő – hány hasonló élhetett a birodalomban? – kislányként apja jómódú zsidó megrendelőinek gyerekeivel játszott, az iskolát korán abbahagyta, az 1930-as években gyors- és gépíróként délelőtt egy zsidó ügyvédnek, délután egy emlékiratait diktáló ősnácinak dolgozott. Az SS-ben landolt első udvarlójával a Brandenburgi kapunál éltette Hitlert. Zsidó barátnőjét vitte kísérőül, amikor belépett a náci pártba. Nem meggyőződésből tette, csak gyorsabb előmenetelt remélt. Elképzelhető, hogy nem sejtette, mit szabadít a világra Hitler, de az már nehezen hihető, hogy Goebbels alkalmazottjaként fogalma sem volt a koncentrációs táborok céljáról, s hogy eszébe sem jutott keresni hirtelen eltűnt barátnőjét és a zsidó szomszédokat. Tanúvallomása és a vele készült osztrák dokumentumfilm alapján Christopher Hampton írt monológdrámát. Máté Gábor rendező joggal irányította a figyelmet az önáltató szövegre. Az óriásira nagyított irodai lámpa alatt Molnár Piroska – akinek ez élete első monodrámája – köznapi természetességgel beszél Brunhildeként. De van valami trükkje, amitől a mára is vonatkoztatható mondatoknál még inkább kell figyelni rá. Amikor például magát és a németeket mentegeti: „A nép buta és tudatlan volt. Az ostobák mindig is követni fogják a hamis vezéreket – aztán keservesen megfizetnek érte…”
