Valuch Tibor történész, egyetemi tanár az elmúlt száz év állami tudatformálásra tett kísérleteiről.
¬ A két világháború közötti hatalom vagy a kommunista vezetés tudatformálása bizonyult sikeresebbnek?
Leginkább a két háború közötti kísérlet működött, igaz, ehhez kellett a közgondolkodás centrumába állított trianoni trauma és a revíziós lépések átmeneti sikere. A második világháborús részvétellel aztán súlyos árat fizetett az ország ezért a sikerért. A Rákosi-korszak – ahogyan Gyarmati György nevezi: a „kampányszocializmus állama” – totális csőd volt ebből a szempontból, elsősorban túlzott vehemenciája és erőszakossága miatt.
¬ A Rákosi-korhoz képest Kádár idején enyhült az átformálási szándék?
Csak a technikák finomodtak. Övék volt a teljes kontroll az egyoldalú nyilvánosság felett, már az iskolásléttől, a tankönyveken keresztül elkezdték az ideológiai nevelést. De Magyarország akkor sem volt homogén massza, létezett a kettős szocializáció. Más értékekről és más történetekről esett szó otthon a családban, mint a munkahelyeken, az iskolákban. Biztosan volt, akit hithű kommunistává tudott nevelni a hatalom, de azért működött egy általánosabb társadalmi szkepszis.
¬ A mostani NAT-ra azt mondják az ellenzői, hogy engedelmes polgárokat akar nevelni a hatalom. Mi volt az oktatás célja a Kádár-rendszerben?
A Kádár-korban nem követeltek már teljes azonosulást a rendszerrel, megelégedtek azzal, ha valaki nem fordult nyíltan szembe a hatalommal. Azt gondolom, akkor egyfelől a lojalitásra és a közömbösségre nevelés volt az oktatás célja, hogy senkinek ne jusson eszébe önállóan szervezkedni, cselekedni, másrészt az alattvalói tudatot is fenn kívánták vele tartani.
¬ Lát hasonlóságot a mostani kormányzati szándék és a kádári politika között?
Az elmúlt harminc évben a magukat konzervatívnak nevező tömörülések ideológiai törekvései között erőteljes irányítási vágy figyelhető meg. Központilag akarják meghatározni, ki tartozik bele a nemzetbe – ezzel megmondva azt is, ki az, aki nem. Eddig ezek propagandisztikus címkék voltak, az oktatásban rendszerszerűen kevésbé fordultak elő. A mostani NAT ebben változást hozott, jól láthatóan elég határozott ideológiát, leegyszerűsített és központilag meghatározott nemzeti önképet és egyoldalúságot akar közvetíteni. Azonban a kommunikáció és az információszerzés új technikái, szokásai és sokoldalúsága miatt ezeknek a törekvéseknek a tartós sikere erősen kétséges. A tanteremben pedig szerencsére még mindig azt mondanak a tanárok, amit akarnak.
¬ A mostani rendszer vezetői a Kádár-korban szocializálódtak, miközben erőteljes vonzódást mutatnak a Horthy-korszakhoz. Honnan merítenek?
Nem hiszem, hogy az 1970–1980-as években egy átlagos vidéki családban sok szó esett a Horthy-korról, ezeket a mintákat nyilván nem a neveltetésükből hozták. Ráadásul a jelenlegi elitnek komoly szocializációs problémái és identitásbeli hiányosságai vannak, ugyanis élő, igazán modern, értékközpontú konzervatív hagyomány nincs – nem is lehetett ilyen a kádárizmusban. Amikor a magyar jobbközép Antall József vezetésével újrateremtődött, nem tudott máshová nyúlni, mint a két világháború közötti időszakhoz. Az azonban ideológiailag nagyon vegyes, a szélsőjobbtól az angolszász konzervativizmusig terjedő jobboldali gondolkodásmód volt. Abból csak egy következetlenséggel terhelt, korszerűtlen, a tényleges társadalmi kihívásokra valós válaszokat nem igazán kínáló, az értékeket a hatalomgyakorlás szempontjainak és a megszerzett hatalom mindenáron való megtartásának alárendelő, sajátos, pragmatikus ideológiai turmix jött létre. Ebben a fogalmak és az értékek – polgár, nemzet, kereszténység, demokrácia – nem sarokpontok, hanem csak a politikai marketing csereszabatos elemei. Ha az ország elitje fordítja ki a szavak jelentését és kerüli meg a törvényeket, azzal követendő társadalmi mintát ad, és az abnormális társadalmi magatartási formákat teszi normálissá.
¬ Mintha ez is szocialista minta lenne.
Persze. Olyan, sok évtizedes társadalmi viselkedési minták működnek, mint a paternalizmus iránti igény, az államnak és törvényeinek kijátszására való törekvés és az egyéni túlélési kísérletek. ¬
