A hegyek szigete

A kis és nagy lehallgatások korában csak egyféleképpen őrizhető a titok: el kell sajátítani valamilyen nem emberi nyelvet. Itt van például az El Sibo, a madarak zárt kommunikációs beszélgetőtechnikája. Ha valaki elég ügyes, gyorsan megtanulhatja, innen kezdve a titkosszolgálatoknak az egyetemek orinitológiai tanszékéről kell toborozniuk munkatársakat. Emlékeznek még Cristire, aki a Rendészet, nyelvészet című filmben olyan rendesen viselkedett a hasist áruló sráccal? Egy nyomozó ne legyen nagyvonalú, és ne lelkizzen, oktatta ki a főnöke, aztán egy kéziszótárban megnézték, hogyan is kell értelmezni az előírásokat. A Rendészet, nyelvészet olyan bivalyerős korszakot reprezentáló darab, hogy ha egy román film elindult valamelyik fesztiválon, szinte biztosan nyert. Cristi 10 év után visszatért (nem ugyanaz a színész, hanem filmbeli főnöke, a nálunk is foglalkoztatott Vlad Ivanov játssza), hogy A hegyek szigetében folytassa az időben és térben is ide-oda ugráló kergetőzést a rosszfiúkkal, egyben törlesszen valamit korábbi disznóságaiért cserébe. Corneliu Porumboiu kultklasszikusok idézeteitől hemzsegő újabb filmjében a rosszul világított bukaresti utcákat a napsütötte Kanári-szigetekre, a szakadt Daciákat eurokonform gépkocsikra, a magukba zárkózó nőket egy bestiára, a lejt 30 millió euróra, a nyomasztó posztkommunista kulisszát a film noir egyezményes kellékeire cserélte. Az ilyen típusú filmekben a két pont közötti legrövidebb út a bűn, nincsenek csak jók és csak rosszak. A végén senki sem nyer, legfeljebb a legkevésbé rossz fütyülhet a párja után.