Térey János: „Csipkefa bimbója”
(Egy cívis vallomásai)
Nevéből rossz áruvédjegy lett, ez azonban jottányit sem változtat a szépirodalmi ösztöndíj tavaly nyáron elhunyt névadójának fajsúlyán. Az utóbbi háromnegyed esztendő pedig azt bizonyítja, hogy az ötven felé közeledő Térey rémisztő tempót diktált önmagának. Így aztán az elmúlt hónapokban jószerével nem volt olyan folyóirat, amelyben a nekrológok, emléksorok mellett – után – ne jelent volna meg Téreynek publikálatlan verse, novellája, esszéje, önéletrajzi regényrészlete. Noha törzsszerzőjétől a szegedi folyóirat már korábban elbúcsúzott, márciusi száma szinte emlékszám. A kritikai rovatban az író két könyvét is mérlegre tették, s a szerkesztőség helyet adott a költőtársak, Lanczkor Gábor és Halasi Zoltán fájdalmasan szép emlékesszéinek ugyanúgy, mint Bojár Iván András „urbanisztikai” beszélgetős interjújának, amit a Káli holtak szerzőjével készített 2018-ban. S ráadásként a befejezetlenül árválkodó memoárkötet újabb cserepe, a „Csipkefa bimbója”, amelyben a Tóth Jánosként anyakönyvezett férfiú a kereszt- és a családnevéhez kötődő emlékképeit idézi. Azt például, hogy a címbeli dalt harsogó társak képzelt kacsintását ő, „bimbószakajtó” Jánoska, bizony, jóleső magánya feltörésének élte meg. S bár egy családi hagyományt követve tucatnevét egyedíthette volna Macsi Tóth Jánosra is, ő inkább kultúrtörténeti elődöktől – például a debreceni Sándor keresztnevű, többnyire a Nyugatban publikáló költőtől – vette „örökbe a daktilusukat a trocheusom mellé”, merthogy „a harmadik nevem István, s a szókezdő magánhangzó beszippantja az előző szót záró s-t”.
