Kosztolánczy Tibor – Nemeskéri Erika: „tanácsokat nem fogadhatok el”

„Soha nem voltam munkatársa a »Nyugat« folyóiratnak (…) soha nem adtam kéziratot ennek a lapnak” – válaszolta egy magyarországi irodalomtörténész levelére 1971 elején az akkor épp dél-olaszországi emigrációjában élő Márai Sándor. Pár nappal később az író a közvetítőnek címzett levelében meg is indokolja egykori távolmaradását: „a szerkesztés szempontjai arrogánsan eklektikusak voltak”. Évtizedeken át vezetett – s immár teljes terjedelmében hozzáférhető – naplójában is többször visszatér arra, miért nem akart soha együtt énekelni „ezzel a nagy együttessel”. Ehhez képest a folyóiratban fellelhető a kétségbevonhatatlan cáfolat: Márai neve öt Nyugat-közlemény élén (vagy alján) is olvasható, s 1934-ben „csupán” az Egy polgár vallomásai című regényének első három fejezete jelent meg ott. Füllentés? Emlékezetkiesés? Tudatos felejtés? Rajtacsípésnél az ügy sokkal érdekfeszítőbb és „tágabb kontextusú” – ezt bizonyítja az Irodalomtörténet című negyedéves folyóiratban megjelent tanulmány. Az Osvát szerkesztői levelezését nemrég közreadó Kosztolánczy–Nemeskéri-szerzőpáros ezúttal a másfél ezerből csupán egyetlenegynek a keletkezéstörténeti hátterét tárja fel. Azt a hat évvel ezelőttig lappangót, amelyet a 24 esztendős, öntudatában megsértett Márai 1924. június 28-án terjedelmes, tudatosan sértegető kitételekkel teli válaszként postázott a Nyugat szerkesztőinek. Néhány nappal korábban ugyanis az akkor már hosszabb ideje Párizsban élő író egy irodalmi beszámolót és egy verset küldött Budapestre. A kétsoros elutasítás postafordultával érkezett: a vers érdekes, ám hányaveti. „A vidéki lapok szerkesztői üzeneteiben szokásos sihedernevelő” hang olyannyira felbőszítette a költőt, hogy miközben leszögezte, irodalmi termékeivel kapcsolatban „tanácsokat nem fogadhatok el”, nemcsak hogy hosszasan leckéztette illemtanból a Nyugat szerkesztőit, de lapcsinálásról és irodalomszervezésről is kioktatta őket. Szemükre hányta például, hogy mentorságuk védernyője alatt a „szépeníró írócsemeték elvesztették a legelemibb szüzességet a szavak szemérvével szemben”, hogy a lap „még arra sem látszik rezonálni, hogy a világon háború is volt, sőt orosz forradalom is volt (…), hogy az emberi világ szellemi és testi élete forradalmi stádiumban van”. Ugyanebben a Nyugattal „örökre” szakító levélben – „Önök voltak és én vagyok” – jut az ifjú költő „csöndes megdöbbenéssel” arra a későbbi sorsát meghatározó felismerésre is, hogy „a félbarbár ország idegenbe szakadt és felelősséggel élni és dolgozni akaró fiának” nincs visszaút az emigrációból. Ez az affér ivódott be Máraiba oly mélyen, hogy idősebb korára feledtette vele azt az „udvarias-távolságtartó viszonyt, amely az 1930-as években – igaz, Osvát halála után – már azt is lehetővé tette, hogy ikonikus regényének részletei az általa kitagadott lap hasábjain mutatkozzanak be.