Julia Boyd: Szörnyeteg vagy példakép?

1933 júniusában a frissen alapított Birodalmi Idegenforgalmi Bizottság nagyszabású turistacsalogató propagandába kezdett. Számos országban, különösen Amerikában és Angliában minden lehetséges fórumon azt sulykolta, hogy írjanak bármit is a zsidó kézben lévő külföldi lapok, az élet igenis csodálatos Hitler kancellár országában. A „sajnálatos kilengések” ellen pedig az állam a leghatározottabban fellép. A Reichstag felgyújtása után például azért volt szükség a felhatalmazási törvényre, hogy a birodalom vezére a teljhatalmával teremthessen rendet. Miközben a szívélyes invitálásra több százezren érkeztek a német csoda megbámulására, Arturo Toscanininél (szabályt erősítő kivételként) betelt a pohár. A látványos könyvégetések és a diktátori felhatalmazás hírére a művészként és demokrataként „mélyen megsebzett” olasz dirigens azt üzente a kedvenc zeneszerzőjét, Richard Wagnert is kisajátító rezsimnek: „Jobb, ha nem is gondolkodnak tovább Bayreuthba érkezésemről.” Julia Boyd angol kutató páratlan kitartással gereblyézte össze a világ minden tájának levéltáraiból, magánarchívumaiból az 1930-as évekbeli reflexiókat. A Korabeli utazók a nácik Németországáról alcímű, immár 13 nyelvre lefordított kötete többszörösen is tanulságos látlelet: nemcsak a terjeszkedő önkényuralom természetrajzát mutatja meg, hanem legfőképp azt, hogy a szemérmetlenül szemfényvesztő propaganda mennyire sikeres tud lenni. A „megszólaltatott” szemtanúk többségének azon „melegében” papírra vetett naplói, levelei, diplomáciai feljegyzésekben megörökített szavai a későbbi történéseket ismerő utókor számára lehangoló olvasmányok a megtapasztaltakkal szembenézést nem vállaló, önáltató (mindenkori) emberiségről.