Szégyen,alázat

Az éppen évszázados hazai „közvélekedés” alapvetően legendákra alapozott és túlságosan leegyszerűsítő, miszerint a franciák, de különösen Georges Clemenceau miniszterelnök magyarok iránti gyűlölete lett volna a felelős a trianoni országcsonkításért. A Tigrisként emlegetett politikus ellenszenve Magyarország iránt nem abból fakadt, hogy a fiának, Michelnek tönkrement a házassága magyar feleségével, Michnay Idával, hiszen a kapcsolat a meny és a férj családja között előtte és utána is kiegyensúlyozott volt – tárta fel Trianon-legendák című esszékötetében Ablonczy Balázs. Ha volt Clemenceau-ban ellenérzés Magyarországgal kapcsolatban, az inkább az 1906–1910 közötti függetlenségi–ellenzéki hatvanhetes koalíció francia szempontból csalódást keltő teljesítménye miatt lehetett. (Tudniillik a kormányzó elit nem fogott össze a nemzetiségekkel, hogy gátat vessen a német befolyás növekedésének.) A békekonferencián egyébként valóban „kihívó, gúnyos” modorban tárgyalt az Apponyi Albert vezette küldöttséggel, ám a magyarokkal nála sokkal rosszindulatúbb volt a külügyminisztere, Stephen Pichon – említi a történész.

Az sem helytálló, hogy a békediktátum aláírása után végletesen elromlott volna a franciák megítélése Magyarországon. A harcias közbeszéd szintjén túl ugyanis – mutatta ki néhány éve Catherine Tamussin kultúrtörténész – kifejezetten kiegyensúlyozott, mi több, kedvező volt a francia kultúra és nyelv bemutatása a két világháború közti magyar oktatásban. Kutatásai alapján ennek az volt az oka, hogy – az erőteljes német hatás ellenére – mind a tankönyvek összeállítói, mind a tanárok közül meghatározó személyiségek kiálltak a „francia kultúra által közvetített egyetemes értékek” mellett. Köztük például Lux Gyula tanügyi főtanácsos, vagy az egyik legkiválóbb nyelvész, Bárczi Géza, akit ráadásul zombori születésűként személyesen is érintett a békediktátum.