A tét, a hely és a befutó
Karácsony Gergely nyolc hónappal ezelőtti sokkszerű budapesti főpolgármesterré választásával olyan szintet ért el a nemzeti egyet gondolás, amihez csak kevés hasonlót ismer az elmúlt három évtized korábban dicsőségesnek remélt történelmi ámokfutása. Olyat, amilyet az ideiglenesen hazánkban állomásozó NER-világ működtetői tán még az évek óta agyonsulykolt téma-nünükéikkel kapcsolatban sem mertek volna remélni. Bizony, kérem, totális nemzeti konszenzus volt itt. Abban a tekintetben legalábbis, hogy aligha volt, aki nem az új főpolgármester ellen azon nyomban megkezdett egész pályás letámadást jövendölt volna. Abban sem tértek el az álláspontok, hogy a küzdőtéri erőviszonyok már első látásra sem kiegyenlítettek. Itt azonban véget is ért az össznépi nézetazonosság. A már a viszonylagos választási vereség okán is vérig sértett kormányzati B-közép (ahol a „közép” fogalma éppúgy eufemizmus, mint a Groupama Aréna megfelelő szektorában) azonnal elvárta az erőfölény érvényesítését menetből. A némileg az önmaga számára is meglepő térfoglalását éppen csak feldolgozni kezdő alkalmi társulás viszont, legalább a játékrendbe történő felsorakozásig, méltányos önmegtartóztatásban, majd „tiszta játékban” reménykedett. Persze legfeljebb a másik oldal kinyilvánított szándékainak és jól ismert gyakorlatának függvényében.