Hiánycikk lett a keletnémet márka Budapesten 1990 tavaszának a végére. Aki csak tehette, annyit vásárolt, amennyit tudott, majd az NDK-ba utazott a bankjegyekkel vagy utazási csekkekkel. Ott rokonokra, barátokra, netán megbízható spekulánsokra bízta a pénzt, aztán július elseje után visszatért az időközben keményre váltott márkáért. Magyar szemmel ez egyszeri, kivételes biznisz volt. A Magyar Nemzeti Bank hivatalos árfolyamán április végén például 1 keletnémet márka (DDM) 7 forintért volt kapható, 1 nyugatnémet (DEM) 39 forint körül, és persze ezen az árfolyamon akkor – az évente 50 dolláros turistakeret időszakában – a magyar átlagember kevés nyugati valutát kaphatott. Ezen a keresztárfolyamon 1 DEM kereken 6 DDM-be került volna, a reálisabb pesti feketeárfolyamon pedig valamivel többe (ez egybevág a cikkünkben említett nyugat-berlini nem hivatalos árfolyammal). Ezzel állt szemben a remény, hogy az NDK-beli bankokon keresztülutaztatva legrosszabb esetben 2, szerencsés esetben 1 DDM-ért szerezhető 1 DEM – levonva esetleg a szívességért járó jutalékot.
Korlátot jelentett, hogy azokban a hónapokban Berlinben igyekeztek elejét venni a spekulációnak, és amennyire lehetett, visszafogták a DDM kiáramlását. Az NDK-s számlákon ugyanakkor a kedvezményes 1:1 átváltáson felüli, 1:2 arányban bármekkora összeget át lehetett forgatni. A helybéliek persze rástartoltak még a szűkebben mért 1:1 lehetőségre is. „Önnek sincs pénze, hogy 1:1-ben átváltsa? Azonnal segítek, és ön sokat nyerhet”, „50 márka jutalom azonnal, ha van még helye az 1:1 számláján” – ilyen apróhirdetések jelentek meg a lapokban.
Mindez aprópénz lehetett a vállalatok ügyeskedéseihez képest. Az ártatlanabb trükkök közé tartozott, hogy a pénzcsere előtti szállítások kifizetésére a nyugatnémet vállalatok nagyvonalú haladékot adtak NDK-beli partnereiknek. A valutaunió előtt szerzett DDM-et a valutaunió után a külföldiek, így a nyugatnémetek számláján 1:3 arányban váltották. Ha a vevő valamiért azonnal fizetett volna kemény márkában, akkor 1:4,4 lett volna az árfolyam. Ha azonban a keleti vevő az unió után fizetett, 1:2 arányban váltott kemény márkát használhatott fel. És mivel fizetési haladékot adni nem tilos, a cechet a német állam állta, a két vállalat viszont valahogyan jól járt. Némi spéttel, 1993-ban törvényt hoztak ugyan a jogellenes átváltások hasznának kamatos visszafizettetéséről, de ennek nem volt nagy hatása.
Részben szintén büntetlenül maradtak a transzferábilis rubellal (XTR) elkövetett csalások. A KGST-be tömörült szocialista országok külkereskedelmi elszámolási egységét az addigi 1 XTR:4,67 DDM árfolyam és az 1:2 márkaátváltás alapján számolták el, amiből 2,34 kemény márkás rubel jött ki. Eközben a szabadpiacon egy kemény márkáért 20 vagy több (nem transzferábilis, hanem valódi) rubelt lehetett kapni, ami a kétféle rubel eltérő árfolyama mellett is tisztes haszonnal kecsegtetett. Az egységesülő német állam csapdahelyzetben volt. Az NDK-vállalatok amúgy is válságosra forduló helyzetében úgy látszott, szükség van még a keleti piacokra, ezért decemberig féléves haladékot kapott a szocialista elszámolás. Soha annyi NDK- vállalat nem fedezte fel magában a Szovjetunióba (vagy éppen Magyarországra) irányuló exportképességet, soha annyi nyugatnémet cég nem találta vonzónak a keletnémet partnereket. A puha rubel kikeményítéséhez elég volt előredátumozni szerződéseket és csupán papíron felmutatni áruszállításokat. Került ugyan börtönbe néhány ügyetlenebb keletnémet spekuláns, de a német egyesítésnek ezt a járulékos költségét is – becslés szerint több száz millió kemény márkát – jórészt a szövetségi költségvetés állta.
