Krónikuslészomj

Egy falióra és egy biciklipumpa összeházasításából született meg a XX. század legelején az első lélegeztetőgép. Heinrich Dräger lübecki órásmester és technikai cikkeket gyártó vállalkozó figyelmét az keltette fel, amikor külföldi útján gázmérgezettek lélegeztetését látta. Úgy gondolta, ha valamiért sérült a spontán légzés, a fiziológiai folyamatot a friss levegő vagy oxigén egyenletes – óraművezérelt – légcsőbe nyomásával lehet utánozni. A találmányát elismerő szabadalmi igazolást 1907-ben kapta meg Dräger, ám a Pulmotornak nevezett szerkezet, ami a kor technikai színvonalát tekintve forradalmi újdonság volt, még nem egészen felelt meg humán használatra. A légcsövön keresztül a tüdőbe benyomott oxigén ugyanis keveredett a kilégzett szén-dioxiddal. A feltaláló fiára és a családi vállalat fejlesztőmérnökére várt a feladat, hogy az akkoriban még ugyanazon az egy csövön ki-be áramló gázt elkülönítsék egymástól. De arról is gondoskodniuk kellett, hogy ne növekedhessen meg veszélyes módon a tüdőre gyakorolt nyomás, azaz igazodni kellett a beteg légzésigényéhez. A beépített kontrollmechanizmus tette lehetővé a találmány gyakorlati alkalmazását.

Ezt követően 1908-ban indult el a sorozatgyártás, s öt évvel később már 3 ezer darab lélegeztetőgépet használtak a német kórházak, ami óriási technikai áttörésnek számított.